j u s t f r i e n d s ? ✔️

t h r e e

TODAY

London, airport

Szokták mondani, hogy az embert nem a tettei határozzák meg, de mégis mindenki azok alapján határolja be, hogy kik is vagyunk valójában. Nem foglalkoznak vele, hogy Te vagy a legjobb barátjuk, ha esetleg valami elkattan náluk. Lehet, hogy hirtelen úgy gondolják, hogy mások akarnak lenni és téged végleg elfelejteni. Vagy esetleg az is előfordulhat, hogy számodra nem várt emberek érdeklődnek arról, hogy végülis mi történt veled. Ilyenkor a meglepettség hevében Te szó nélkül zokogva dőlsz a karjukba, hogy elsírhasd végre valakinek, bárkinek, akárkinek, hogy mi bánt. Vakon megbízol bennük, nem gyanakodsz, nem félsz, nem gondolkozol, csak egy új dolog felé indulsz, hátha az kitölti majd az űrt, ami benned maradt. Ez nem bűn... ez szimplán egy emberi tulajdonság, amivel életünk során mindegyikünk találkozik, így Én is.

2014.02.23.

Boston

Ez a nap is egy olyan nap volt, amikor egy újabb szál szakadt ki a kötélből, ami összetartott minket. Ethan vonata délután négykor gördült be az állomásra. A fiú széles mosollyal ugrott le a járműről, majd felém irányzott lépésekkel sétált végig a peronon. Pár másodperc alatt történt minden. Nem is emlékszem pontosan, de annyi biztos, hogy nem így terveztem. Mögöttem vihogás hallatszott, így rögtön odakaptam a fejem. Rebecca idegesítően magas csizmájában és divatos fekete kabátjában állt, vállára omló szőke hajával, mint aki most jött le egy divatújság címlapjáról. Ethan intett, majd elsétált mellettem Rebecca felé. Ott álltam megsemmisülve, látva, hogy a szőkeséggel kisétál látóteremből.

Ott maradtam magamban az állomáson. Ethan a nap további részében nem jelentkezett és én sem hívtam fel, akármilyen kíváncsi is voltam a dolog miértjére. A megalázás határain is túl ment az, amit akkor tett. Egyedül bolyongtam a városban késő estig, amíg anyu fel nem hívott, hogy hol a fenében vagyok, mert már tíz óra is elmúlt. Megnyugtattam, hogy nem sokára otthon leszek és tovább sétáltam.

- Blaire Evans! Hogy gondoltad, hogy szó nélkül eltűnsz? - csattant fel anyu, mikor beléptem az ajtón.

- Hagyj inkább, anyu - szaladtam fel a lépcsőn és bezárkóztam a szobámba. Ebből rájöttek, hogy ma nincs szükségem társaságra. Egész este semmi hír nem jött Ethan felől... nem mondta el senki, hogy mit csinálhattam rosszul vagy, hogy miért érdemeltem ezt a bánásmódot, ezért a saját képzelőerőmre volt bízva, hogyan gondolom.

2014.02.28.
Boston

Egész héten nem beszéltem Ethannel. Amióta ismerjük egymást nem volt ilyen, de most már reggelente nem együtt mentünk suliba, délután pedig külön jöttünk haza. Esténként sem maradt filmezni és vacsorára sem, ami anyunak is feltűnt és aznap merte először szóvá tenni.

- Blaire? Ethannel összevesztetek? - állított meg az ajtóban.

- Nem tudom, anyu. Én sem tudok róla sokkal többet - sóhajtottam.

- Mi az, hogy nem tudsz róla? - ráncolta homlokát.

- Emlékszel mikor vasárnap olyan későn jöttem haza? - néztem rá, mire csak bólintott. - Akkor Ethant vártam az állomáson, mert akkor jött vissza Willtől - Anyu nagy figyelemmel kísérte a történetet és minden mondatomat egy bólintással helyeselte. - Leszállt és elindult felém, de kiderült, hogy nem nekem örül, hanem a hátam mögött álló Rebeccának.