j u s t f r i e n d s ? ✔️

f o r t y

TODAY
London, airport

Ismered az érzést, mikor valaminek a függője leszel? Mikor valami rabul ejt? Nem tudsz ellenállni? Történjen akármi is? Átadod magad annak, amire a legjobban vágysz és többé nem tudsz szabadulni. Légy akárhol, akármikor, de van valami, amitől függsz. Teljes létedből. Nem tudsz gondolkodni, mert minden amire vágysz ott van előtted, egy karnyújtásnyira. Miért is ne tennéd, azt, ami vonz? Tedd meg. Menj el addig, amíg bírod. Tedd tönkre magad, hátha a végén az élet kegyes lesz és megragad, mielőtt teljesen összetörnél.

2015. 01. 18.
Boston

Csaknem tízpercig fagyoskodtam az épület előtt, várva a megmentő sárga autóra, amely nem sokára meg is érkezett. A negyven fölötti, enyhén kopaszodó, sörhasú férfi unottan ült a volán mögött és a recsegő rádióból halványan csengő dallamokat dudorászta. Valószínűleg egy türelmetlen feleség és három gyerek várta otthon, ezért vette sietősre a soron következő kanyarokat. A fejem majd szétszakadt és alig vártam, hogy megpillantsam az utca táblánkat, mely egyfajta megváltásként simult a sarkon álldogáló házikó falán. Megkönnyebbülten nyújtottam neki át a táskámból előkapart, igen viseletes dollárjaimat, majd feltéptem az autó kopott ajtaját és mint aki menekült, úgy rontottam be a házunkba.

Valójában tényleg menekültem. Cole szavai elől. Az igazság maró felismerése óriási pofon képében csattant az arcomon, mely nem szűnő fájdalommal ütögetett újra és újra. Bevillantak a képek és egyre jobban úgy éreztem, hogy sikerült összeraknom őket. Csavartam a szálakat és mindenre megtaláltam a válaszokat. A válaszokat, amik a földre küldtek pillanatok alatt.

Cole szemét volt. Tudtam jól, de mégsem haragudtam rá. Azzal, hogy engem bántott, magát mentette ki a sérelmek alól. Ami fájt neki, azt azzal próbálta ellensúlyozni, hogy nekem is fájdalmat okozott. Ez volt a védekezés a részéről, melyet egyfajta pajzsként használt mindig. Máskor is csinálta már ezt velem, tehát igazából nem az fájt. Nem Cole szemétsége fájt, hanem a felismerés, ami hirtelen ütött meg.

Ilyen és ezekhez hasonló gondolatokkal landoltam az ágyamon, mely egyfajta hálóként kebelezett be, nehogy teljesen a talajra csattanjak. Anya már valószínűleg rég aludt, nem számítva rá, hogy még megérkezem az éjszaka folyamán. Nem sírtam, hiszen nem éreztem, hogy valódi okom volna rá. Igazából csalódott voltam. Nem feltétlenül Cole-ban csalódtam, sőt nem is Sean-ben. És azt sem mondanám, hogy teljes mértékben magamat tartottam hibásnak. Valójában az élet és a sors irányában vesztettem el az összes addigi reménykedésemet. Az élet volt az, aki a legnagyobb szemét volt mindnyájunk közül. Ő volt az, aki keresztbe tett, amikor csak tudott.

Túl gondoltam és úgy éreztem, hogy mindennek vége, ha nem oldom meg a helyzetet abban a pillanatban. De fogalmam sem volt, hogy hogy oldhatnám meg. Valójában sehogy, mert a múltat semmilyen módon nem tudom átalakítani, elfelejteni vagy esetleg teljesen kitörölni.

A plafont bámulva gondoltam át mindent, ami hirtelen eszembe jutott. A gondolataim egymást váltva cikáztak a fejemben egy perc nyugalmat sem hagyva számomra.

Nem aludtam, de igazán ébren sem voltam. Akár egy zombi. Feküdtem az ágyon és nyitott szemmel bámultam a plafont.

Biztos voltam benne, hogy éppen akkor jelentik be a bálkirályt és -királynőt. Nancy és Craig iszonyat büszkén sétál fel a színpadra és mindenki iszik még egy kört. Átfutott a fejemen a gondolat, hogy én is ott állnék velük, koccintanék utoljára még egyszer, örülnék Nancy-vel és táncolnék még néhányszor Cole-al. Ehelyett ott feküdtem az ágyamban és olyan dolgokon keseregtem, amiket már ha fejre álltam volna sem tudtam megváltoztatni. Megbántam, hogy leléptem, de tudtam, hogy ha maradtam volna sem tudtam volna igazán jól érezni magam.