j u s t f r i e n d s ? ✔️

e i g h t e e n

○○○

◇TODAY◇
London, airport

Szomorúság? Na ezt pont nem éreztem akkor. Mindent éreztem, de azt nem. Csalódott voltam, mérges voltam és legfőképp utáltam magamat, de szomorú nem igazán voltam.

Az életem egy meghatározó szakasza volt a 2014es évem, tele volt élménnyel és megannyi jó pillanattal. Volt sok rosszban részem, de mindaz megérte azért, amit cserébe kaptam. Több dologban benne voltam, ami nem könnyített a helyzetemen, de mindegyikben volt valami jó.

○○○

◇2014.09.11.◇
Boston

A napok lassan teltek és egyre többet voltam egyedül. Ethan sokat keresett, de mivel mindig unottan ültem a szobámban, egy idő után kezdett felhagyni ezzel. Jött, de nem töltött azzal órákat, hogy felvidítson, ami miatt meg is tudtam érteni. Sean nem keresett és arra sem adott lehetőséget, hogy én keressem. Teljesen elzárkózott. És őt is megértettem, mivel én adtam rá okot.
Nancy sok pletykával látott el, de ő is látta, hogy feleslegesen próbálkozik, attól nem lesz jobb kedvem.

És Cole.. azután a délután után nem igazán foglalkozott velem. Ha meglátott akkor persze intett egyet, ritkán talán el is mosolyodott, de nem állt oda a szekrényemhez és azt sem kérdezte meg, hogy hogy vagyok. Ez esett talán a legrosszabbul mindközül. Fájt, hogy én is csak egy állomás voltam, aki mellett elment, megállt pár napra, aztán tovább ment.

- Blaire! - kiabált fel anya. - Hol vagy már? - indult el felfelé a lépcsőn. - Siess és elviszlek.

- Nem kell anya - mondtam, miközben felkaptam magamra az első nadrágot és pólót, amit találtam.

- De úgyis útba esik. Ne sétálj! - nyitott be. - Még fel sem öltöztél?

- De, készen vagyok - kaptam fel a táskám.

- Miért nem veszed fel azt a csinos kis piros pólód? - mosolyodott el kedvesen és megigazította az ágyamon az ágyneműt.

- Mert így érzem jól magam - rántottam meg a vállam. - És nem kell elvinni. Megoldom.

- Sean jön érted? Nem tudtam - mosolyodott el ismét, mire egy kicsit ideges lettem és ott hagytam a szobában.

- Már rég nem, anya - léptem ki a házból.

Kint jó idő volt, bár egy pulcsit nem ártott volna felvennem. Az utcán kevesen voltak, lévén hogy még csak hét óra volt. Egyedül sétáltam végig a szürke aszfalton, miközben a fülemben szóló ritmusra szedtem a lábaimat. Nem hallottam a madarak vidám csicsergését, sem a szél halk morajlását. Csak a zenére koncentráltam. Nem zavart senki, nem szólt senki bele a gondolataimba és nem akart senki kérdezősködni olyan dolgokról, amikről nem akartam beszélni. Vagy valaki mégis?

Egy autó lasított le mellettem, mire rögtön felé kaptam a fejem. A sötétkék range rover lassan araszolt mellettem és a lehúzott ablakból Cole szemei kísérték a lépteimet. Én sem szóltam és egy darabig ő sem. Mind a ketten a másikra vártunk, de mikor rájött, hogy én nem igazán fogok megszólalni, akkor ő kezdeményezett.

- Nem szállsz be? - hangja még rekedt volt, de ígyis elérte a várt hatást. Odafigyeltem rá.

- Köszi, de inkább sétálok - néztem le ismét a járdára, de ő nem hagyott ott.

- Gyere már, ne kéresd magad - szólt ismét egy picit hangosabban.

- Nem kéretem magamat - ráztam meg a fejem lazán. - Sétálni szeretnék, ennyi - mondtam, rá sem nézve.