j u s t f r i e n d s ? ✔️

t w e n t y - s i x

TODAY
London, airport

Az ember általában csak a jó dolgokra szeret visszaemlékezni. Azokat idézi csak fel magában. A kínosakat, vagy a kevésbé pozitívakat egyszerűen olyan mélyre raktározza, hogy eltűnjön a felszínről. De nem az gyengít, hogy ezek megtörténtek, hanem az, hogy ezeket elnyomjuk. Minden egyes részlet milliókkal járul hozzá ahhoz, akik leszünk. A fájdalmasabb pontok, épp úgy, mint a boldog pillanatok. Ezek tesznek olyanná, amilyenné válunk. Ezért kell őket feleleveníteni, akármilyenek is. Hiszen a milyeink.

2014. 11. 15.
Rochester

Az út borzalmasan hosszúnak tűnt. Volt, aki végig aludta az egészet, de én nem igazán tartoztam közéjük. Persze, egy kicsit én is szundítottam, de olyan mélyen, mint Sean, az istennek sem tudtam elaludni. Az egymáson fekvő pózt, gyorsan felváltotta egy másik olyan, ami már egy fokkal "utazásbarátibb" volt. Szóval mikor ő elaludt, én is tudtam mozogni, anélkül, hogy felébreszteném.

Fogalmam sem volt, hogy hol járunk, vagy mennyi idő múlva érünk oda. Seant nem tudtam megkérdezni, mert aludt, ezért egy olyan emberhez kellett fordulnom, akiben biztos voltam, hogy nem alszik és nagyjából tudja is, hogy merre vagyunk.

Én
Nem tudod mikor érünk oda kb?

Seggfej
Hát szerintem egy húsz perc.
Unod már nagyon?

Én
Elképesztően. :(

Seggfej
Miért nem alszol?
Nem tudsz?

Én
Nem. :(
Nem vagyok hozzászokva, hogy egy buszon kell aludnom 5-6 órát.

Seggfej
Az ágyad kényelmesebb, mi?
Az enyém is.

Én
Határozottan.
Ennél még Sean ágya is kényelmesebb, pedig az tényleg elég kemény.

Seggfej
Az én ágyam nem kemény.
Velem ellentétben. ;)

Én
Szia, Cole.
Jó pihenést.

Nem lepődtem meg már ezeken a szavakon. Az ő szájából már semmin sem tudtam meglepődni.

De igaza volt. A busz körülbelül húsz perc múlva parkolt le a kemping parkolójában. Az órám 5.14et mutatott, mikor észrevettem, hogy megállunk.

- Hahó - simítottam meg Sean borostás arcát. - Megjöttünk.

- Igen? De jó - nyújtózott egyet, majd ő is kinézett az ablakon. A faházak egymás mellett sorakoztak az Ontario-tó partján. A házak előtt zöld pázsit volt, melyen nyársalók helyezkedtek el. Szép volt.

- Na, hat ágyas szobák vannak - kiáltotta el magát Cole. - Ne verjétek össze egymást - ugrott le a buszról.

- Semmi kedvem még négy idiótával aludni - morgolódott a barátom.

- Blaire, hozzánk jöhettek - szólalt meg Nancy. Az ülésre térdelve kutakodott a táskájában és közben minket nézett.

- De még akkor is kell két ember - fordultam Sean felé. A buszon már csak hárman voltunk.

- Ethanék? - nyomta a kezembe a cuccainkat.