j u s t f r i e n d s ? ✔️

s i x t e e n

○○○

◇TODAY◇
London, airport

- Désolé mademoiselle! - Egy férfi szólít meg a hátam mögül. - C'est ton sac? - Fogalmam sincs, hogy mit mond, ezért értelmetlenül meredek rá.

- Hm, nem igazán értem mit mond - próbálom elmagyarázni neki, hogy nem tudom mit szeretne tőlem.

- Te táska ez? - dadog tovább, de már értem mit szeretne. Ránézek a mellettem lévő székre és rájövök, hogy le szeretne ülni, csak a táskámtól nem tud. Gyorsan leveszem magam mellől és a földre teszem, majd barátságosan rámosolygok.

- Elnézést - intek neki kedvesen, hogy üljön le, majd újra belemélyedek a gondolataimba.

Hol is tartottam? Ja igen.

Végem volt, mint általában, de most nem fogok erről annyit sztorizni, mivel már nagyon unalmas ez a téma, gondolom én.

Mesélek inkább arról, hogy miért akartam valami olyat, amit tudtam, hogy nem lehet az enyém. Amit tudtam, hogy nem szabad, hogy az enyém legyen. Természetesen most Cole-ról beszélek. Nem tudtam Sean miatt sírni, mert lekötött az, hogy Cole mit csinál velem. Annyira az újja köré csavart, hogy képtelen voltam másra gondolni. Minden percben vele foglalkoztam. Szomorú voltam és persze, Seant is sajnáltam, de folyamatosan a beszélgetésünk pillanatait tekertem vissza. Az járt a fejemben, amiket mondott. Meglepődtem rajtuk, de jólestek a szavai. Akármit mondott, minden kedvesen hangzott az ő szájából.

Na, de, hogy ne csak erről meséljek: Nancyre nem haragudtam. Ő volt az, aki nem tehetett erről az egészről. Persze, rossz volt abban a tudatban lenni, hogy miatta tudta meg, de az elkerülhetetlent nem lehet elkerülni.

○○○

◇2014.09.01.◇
Boston

Ethan🤞🏼
Megyek.

Blaire Evans
Nem kell.
Tényleg.

Ethan🤞🏼
Nem hiszem el.
Úgyhogy itt vagyok.
Az ajtó előtt.
Úgyhogy, ha anyud nincs itthon akkor gyere le.

Feltápászkodtam az ágyamról és lebattyogtam a lépcsőn. Ilyenkor annyira jó lenne, ha a nappali lenne a szobám. Ethan türelmesen várta, hogy végre ajtót nyissak neki, majd miután belépett, szorosan megölelt.

- Miújság, Blaire? - simította ki a szememből az odakúszó hajtincseimet.

- Muszáj kilépnem innen? - néztem a karjaira.

- Tőlem mehetünk így is suliba - nevetett, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

- Nem akarok menni - sóhajtottam. - Nem akarom látni őket. Senkit nem akarok látni.

- Gyere, válassz ruhát és menjünk, mert lekéssük az első óráinkat - húzott maga után az emeletre. - Mit veszel fel?

- Nekem mindegy - Lefeküdtem az ágyra és a plafont bámultam.

- Akkor majd én kiválasztom - lépett a szekrényem elé. - Ez a nadrág, ezzel a pulcsival - mutatta fel AZ outfitet.