j u s t f r i e n d s ? ✔️

n i n e t e e n

◇TODAY◇
London, airport

Tudod milyen az, ha valami hirtelen visszakerül az életedbe? Milyen mikor perceken belül újra más lesz minden? Nem mondom, hogy újra a régi, mert az nem igaz. Ami elmúlt, az sosem lesz újra ugyanolyan. Tapasztalatból tudom, hogy visszahozni valamit, ami régen nagyon közel állt a tökéleteshez, rettentő nehéz. Ha nem próbálkoztok mind a ketten, akkor nem is sikerülhet. Ha más valakire is kell gondolnod közben, akkor rég veszett az ügy. Nem lehet minden újra tökéletes és még jobban fájhat, de ha törekedsz a tökéletesre, kaphatsz egy jó eredményt.

◇2014.09.11.◇
Boston

Az úton sétálva azon töprengtem, hogy hogyan lépjek be a házunkba. Kiáltsam el magam, hogy megjöttem? Vagy csak csendben sétáljak be és álljak meg a konyha ajtóban? Vagy talán írjak előtte egy üzit anyának? E között a három variáció között vekengtem, mikor megtorpantam az ajtóban. Mivel döntés nélkül érkeztem meg, ezért a rögtönzés elvét választottam.

Benyitottam a lakásba és levettem a cipőmet, valamint a táskámat is letettem a nappaliban.

- Megjöttem - sétáltam be a konyhába, ahol anya egyedül ült. - Sean? - húztam fel kérdőn a jobb szemöldököm.

- A szobádban van - sóhajtott anya, kezét maga előtt tördelve. - Blaire! Hol voltál? - pillantott rám, nevemet halkan kiejtve száján.

- Sétáltam, anya - susogtam határozatlanul. - Felmegyek.

Bizonytalanul szedtem a lépcsőfokokat a szobám felé. Nem voltam biztos magamban, sem a helyzetben, de óvatosan a kilincsre csúsztattam ujjaimat, majd egy nagy levegővétel után lenyomtam azt.

Sean az ágyamon ült, két alkarján támaszkodva. Tekintete a plafonról azonnal lecsúszott és rajtam állapodott meg. Lassan hajába túrt, de testhelyzetén nem változtatott.

- Megjöttem - motyogtam halkan az ajtónak támaszkodva. Erre ő csak elmosolyodott és tekintetével felnyársalta testemet.

- Örülök - mondta nyugodtan. - Beszélünk?

- Ha szeretnél - merészkedtem beljebb és leültem az asztalom előtti székre.

- Hányszor csókolóztatok miközben jártunk? - kérdezte hirtelen. Ijedtemben a lélegzetem is megállt. Szívverésem pillanatok alatt felgyorsult és éreztem, hogy fulladozom.

- Valójában kétszer - suttogtam szinte magamnak.

- Mikor? - Arca rezzenéstelen volt.

- Fontos? - húztam el a számat, mire csak bólintott. - Júliusban. 19-én, mikor megígérted, hogy átmehetek, de nem kerestél egész nap és este is csak egy üzenetet írtál, hogy ne menjek - könnyeim a csuklómra potyogtak. Nem mertem rá nézni.

- És a másik? - Ideges lett. Hallottam a hangján, hogy megdöbbentette ez a dolog.

- 27-én.

- Melyik hónapban? - Emlékszik mi volt 27-én. Hogyisne emlékezne.

- Akkor - bólintottam kétségbeesetten. - Téged kerestelek és véletlenül...

- Azt ne mondd, hogy véletlenül belebotlottál és lesmárolt?!

- A szobájában voltam, mert nem tudtam hol tudnék telefonálni. Nem volt bent senki és gondoltam felhívlak.

- És?

- Megjelent, aztán veszekedtünk. Vagyis inkább én vele. És aztán... - elhalkultam. Nem tudtam, hogy kellene befejeznem a mondatom.

- És aztán? Ki kezdte? Te vagy ő? - ült fel az ágy szélére. Tisztán emlékeztem arra, hogy Cole csókolt meg engem és nem én őt, de ezt nem mondhattam. Nem tehettem rá a felelősséget.