j u s t f r i e n d s ? ✔️

t w e n t y - n i n e

TODAY
London, airport

Volt már, hogy csalódtál magadban? Hogy legszivesebben leugrottál volna egy tízemeletes tetejéről annyira szégyelted a tetteidet? Erre a legjobb módszer, a másik nézőpont. Változtass azon, és könnyebb lesz. Ha te nem látod a dolgokat olyan tragikusnak és képes vagy csak nevetni rajtuk, akkor szépen lassan mindenki elfelejti. Vagy mégsem. De a te elméd tiszta lesz. Nem kell sötétbe burkolóznod. Hagyd, hogy valaki segítsen. Nem kell egyedül megbírkóznod vele. Merj kérdezni és merj beszélni. Ez biztosan segít túllépni. Legalábbis egy darabig biztosan.

2014. 11. 16.
Rochester

Nancy lélekemelő beszéde kicsit jobb kedvre derített, de még azután sem voltam jól. Az agyam újra és újra lejátszott minden hibát, amit elkövettem és kezeskedett afelől, hogy nehogy elfelejtsek bármit.

A kosármeccsre nem volt kedvem elmenni, ezért a partról a szobánkba vitt az utam. De mikor már majdnem ott voltam, megfordult a fejemben az, hogy valójában az a szoba közös. Rajtam kívül öt ember lakik még benne, akiknek most biztos meg van rólam a véleményük. Sean-nek pedig végképp. Óvatosan nyomtam le a kilincset és beljebb mentem. A szoba üres volt, ezért bátrabban kezdtem el pakolászni. Sean táskája az ágyon pihent teljesen nyitva. De nem gondoltam, hogy akkor pakolna, hiszen meccs volt.

De a fürdőszobaajtaja kinyílt és kilépett rajta a fiú. Vizes haját felborzolta, míg törölközője meztelen vállán lógott. Szemeit rám vezette, majd lazán elfordította tekintetét és az ágyhoz lépett.

- Kimenjek? - szóltam halkan. Úgy éreztem, hogy zavarom. Zavarom, ahogy ott ülök az ágy másik oldalán és tétlenül nézelődök. Nem válaszolt. - Ha zavarok, tényleg szíve...

- Nem kell kimenned, Blaire - mondta teljesen érzelemmentesen. - Felőlem maradhatsz - rántotta meg egyszerűen a vállát, majd felkapott egy pólót és elindult a törölközőjével kifelé.

Egymás mellett pakoltunk, szónélkül. Láttam mikor néha elakadt közben, de gyorsan megoldotta és tovább folytatta. Már egy ideje keresgélt valamit, mikor besétált a fürdőbe, de ugyanazzal a lendülettel jött is ki.

- Nem láttad a fogkefém? - pillantott rám a szeme sarkából.

- De, az én táskámban van - túrtam bele a bőröndömbe. A neszeszerembe dobtam bele előző este, az enyémmel együtt, mikor kimentünk a többiekhez. - Tessék - nyújtottam felé, mire ujjai enyéimet súrolták. Óvatosan rápillantottam, de ő nem figyelt rám. Elvette és egy halk "kösz" elmormolása után folytatta, amit az előbb megszakított.

Mivel a meccs elhúzódott, nem volt idő a játékra. A busz előtt gyülekeztünk hat óra, ötven perckor. Amanda, Cole oldalán nevetett valamin, majd felénk nézett mosolyogva.

- Na, akkor ez lesz az utolsó ma, ígérem - kuncogott fel a lány. - Köszönöm, hogy itt voltatok, én nagyon élveztem ezt a két napot. Remélem ti is - csapta össze tenyereit. - Jövőre, ugyanekkor, ugyanitt, valószínűleg egy, szinte új csapattal - kiáltotta el magát, majd mindenki tapsviharban tört ki. Szerették őt. Talán már inkább volt ez kötődés, de kedvelték és ragaszkodtak hozzá.

Cole lazán Amanda derekára kulcsolta karjait és úgy mondott valamit a lánynak, aki zavarában csak elnevette magát. Egy pár pillanatig még húzta az agyát, aztán egy gyors mozdulattal, ajkait a lányéra tapasztotta és kezeit feljebb csúsztatta. Fejemet rázva fogtam meg a bőröndömet, és elindultam a busz felé.

- Adjad, berakom - tartotta mancsait Ethan.

- Köszi - motyogtam halkan, majd a kezébe nyomtam a táskát és félre álltam.