The Maze Runner: Angel in the Maze

Második fejezet

A fény még mindig bántotta Lucy szemét, de szerencsére, amikor a fiú elengedte, egész stabilan megállt a lábán. Körülötte egy kis félkörben eltávolodtak tőle, hogy nyugodtan le tudja söpörni a ruhájáról a port. Majd megette a kíváncsiság, és ahogy jobbra-balra kapkodta a fejét, újdonsült társai szótlanul figyelték minden rezdülését, mintha eddig egy lányt se láttak volna.

Lucy lassan körbefordult, míg a többi gyerek csak bámult. Egyesek kuncogtak, és suttogva a lány külsejére tettek megjegyzést. Legalább ötvenen voltak: magasak és alacsonyak, kövérek és soványak, hosszú és rövid hajúak, fehér és színes bőrűek egyaránt. Mindannyian koszos, átizzadt ruhát viseltek, mintha mindeddig keményen dolgoztak volna. Lucy megszédült, ahogy a tekintete a fiúk és a környező táj elemei között cikázott.

Egy hatalmas, több focipályányi méretű udvaron álltak, amelyet szürke kőből épült óriási, dús foltokban borostyánnal borított falak határoltak. Ezek a falak legalább száz méter magasra nyúltak fel, és egy tökéletes, négyzet alakú teret vettek körbe. Minden fal közepén egy merőleges nyílás húzódott végig, amely Lucy sejtése szerint további átjárókhoz és folyosókhoz vezetett.

- Nézd ezt a zöldfülűt! - mondta egy reszelős hang, amiről Lucy nem tudta, honnan jön. - Mindjárt beletörik a nyaka, úgy nézi az új kecót.

A fiúk nevettek.

- Fogd be, Gally - válaszolta az a srác, aki kisegítette Lucyt a dobozból.

Lucy figyelmét most az őt körülvevő több tucatnyi idegenre fordította. Tudta, hogy nagyon kilóg közölük, és nem csak amiatt, mert lány. Még mindig rettenetesen kába volt. Az előtte álló fiúnak kicsit lenőtt, szőke haja volt, izmos karján pedig csak úgy dagadtak az erek. Egy izmos ázsiai, akinek feltűrt ingujja látni engedte bicepszét, keresztbe tett karral tanulmányozta őt. Egy másik, sötét bőrű fiú, aki most előrefurakodott a szőke mellé, fintorgott. A többiek csak bámultak.

- Hol vagyok? - kérdezte Lucy, és meglepődött a saját hangjától, amelyet emlékfoszlányai szerint most hallott először. Furcsának érezte, magasabbnak tűnt, mint képzelte.

- Egy olyan helyen, ahol semmi jóra nem számíthatsz - mondta a sötét bőrű fiú. - Csak húzd meg magad szép nyugodtan.

- Melyik Elöljáróhoz kerül? - kérdezte valaki a hátsó sorokból.

- Szerinted dolgoznia kéne? - válaszolt egy éles hang. - Ez egy lány, azok meg csak főzni tudnak.

Úgy nevetett, mintha ez lett volna az évszázad vicce.

Lucyt ismét hatalmába kerítette a zavar fájdalmas, nyomasztó érzése. Rengeteg új szót, kifejezést hallott, amelyeknek nem volt semmi értelme. Vacadék. Plotty. Lögybölő. Elöljáró. E szavak olyan természetesen hagyták el a fiúk száját, és Lucy olyan furcsán érezte magát, hogy nem ért belőlük semmit. Mintha az emlékezetkiesés elvette volna a nyelvtudása egy részét is. Ez összezavarta.

Különféle érzések csatáztak a fejében és a szívében. Zavar. Kíváncsiság. Pánik. Félelem. Mindezeket pedig átitatta a teljes reménytelenség sötét gondolata, mintha a világ megszűnt volna számára - valaki kitörölte az agyából, és valami iszonyatosat ültetett a helyébe. El akart menekülni, el akart bújni ezek elől az emberek elől.

A reszelős hangú fiú magyarázott:

- ...még azt is megtenné, a májamat rá.

Lucy még mindig nem látta a beszélő arcát.

- Azt mondtam, pofa be! - kiáltotta a szőke fiú.

- Mi van, Newt, csak nem ráizgultál? - kiáltott vissza a reszelős hang nevetve.