The Maze Runner: Angel in the Maze

Huszonkilencedik fejezet

Lucy örült, hogy a Zöldfület jobban érdekelte a környezete, mint a kérdezgetés, mert jelen pillanatban nem tudott volna megszólalni. Itt állt a fiú, akiről egy hete próbálja kideríteni, hogy kicsoda, és akihez eddig semmilyen kapcsolat sem fűzte. Most azonban, ahogy a mély, barna szemekbe nézett, mintha egy tehervonat erejével csapódtak volna bele az érzelmek: öröm és bánat keveréke, aggódás és féltés, ugyanakkor a legmeglepőbb az volt, hogy legszívesebben a fiú nyakába ugrott volna, és ezen ő csodálkozott a legjobban.

Mégis ki ez a fiú és miért jelent neki ennyit?

A srác befejezte a nézelődést, mivel a hátrébb állók közül páran nevettek rajta, így inkább feléjük fordította a figyelmét. A tekintete végül megállapodott Lucyn, aki igyekezett összeszedni magát.

- Hol vagyok? - kérdezte. A hangját hallva Lucynak olyan erős fejfájása lett, hogy csak nagyon nehezen tudta kontrollálni az arcizmait. Folyamatosan ez ismétlődött a fejében: Ismerem. Ismerem. Honnan ismerem?

- Ez a Tisztás - lépett előre és igyekezett olyan határozott lenni, amennyire tudott. - Mostantól ez lesz az otthonod. Mi a neved?

A fiú zavarodottan nézett rá, láthatóan még mindig kába volt.

- Thomas - felelte végül. - Te vagy itt az egyetlen lány?

- Igen, a nevem Lucy - bólintott. - Hosszú történet, de apránként szépen megérted. Muszáj lassan kezdenünk a beavatást, mert ha mindent egyszerre zúdítanánk rád, beleőrülnél a gondolataidba.

- Tapasztalat, Lucy? - kiáltotta be Gally, mire néhány srác fölnevetett.

- Be lehet kussolni! - rivallt rá Newt. Thomas összerezzent a hirtelen kiabálásra, Lucy azonban csak a szemét forgatta.

- Ne törődj velük - legyintett és biztatóan végigsimított Thomas karján. - Szeretnél egy csendesebb helyre menni? Ott szép lassan megválaszolom a kérdéseidet.

- Lucy... - kezdte Alby, de a lány a szavába vágott.

- Ti akartátok, hogy én fogadjam a Zöldfüleket, mert szerintetek értek hozzájuk - mondta kicsit ingerülten. - Végezhetem a dolgomat, vagy nem?

Alby ránézett Newtra, aki csak megvonta a vállát, de amint a sötét bőrű fiú elfordult, rákacsintott a lányra. Lucy elfojtott egy önelégült mosolyt.

- Jó, nyugtasd le, de ne mondj neki sokat, hiszen mindjárt besötétedik. Adj neki ágyat valahol Chuck közelében és vedd rá, hogy aludjon - rendelkezett. Miután Lucy bólintott, Alby a többiekhez fordult. - Mindenki húzzon vissza melózni és hagyjátok a Zöldfület! Lesz időtök a vérét szívni, de előbb próbáljuk elkerülni, hogy összeplottyolja a gatyáját.

A srácok felnevettek, de hála az égnek szépen oszladozni kellett a tömeg. Thomas úgy nézett ki, mint aki mindjárt elhányja magát, így az egyik közeli fához vezette és leültette a tövébe.

- Hajtsd a fejed a térded közé - tanácsolta. - Úgy könnyebb lesz.

Thomas követte az utasításait, de alig három másodperc után felegyenesedett és záporozni kezdtek a kérdései.

- Mi ez a hely? Kik küldtek ide? Miért? Mik azok a falak? Mégis mit csináltok itt?

- Lassabban, hé! - nevetett fel Lucy és törökülésben leült a fiú elé. - Kezdjük szépen lassan. Ahogy mondtam, ez a Tisztás. Itt élünk, dolgozunk, eszünk, alszunk. Mi vagyunk a tisztársak és most már te is közénk tartozol. Hogy kik küldtek ide, arról fogalmunk sincs, mi csak Alkotóknak nevezzük őket. A falak azért vannak, hogy megvédjenek minket attól, ami a kapukon túl van.