The Maze Runner: Angel in the Maze

Harmincegyedik fejezet

Másnap reggel Lucy olyan békésen ébredt, amilyenre még soha nem emlékezett. Bár rövid időt töltött az ágyában (talán hajnali kettő lehetett, mire ő és Newt abbahagyták a táncot és visszaosontak a Táborhoz), de úgy aludt, mint a tej. Ben se sikoltott egész éjszaka, ami talán azt jelentette, hogy hamarosan felébred. Minden oka megvolt rá, hogy ez a nap egy kifejezetten jó nap lehessen.

Felkelt, felöltözött, elkocogott Serpenyőhöz ebédért, majd összefutott Minhóval a Nyugati kapunál. Szokás szerint Newt is ott volt.

- Jó reggelt - köszönt, ahogy lefékezett előttük. - Hogyhogy nem vártál rám ma reggel, Minho?

A fiú jó nagyot ásított, mielőtt válaszolt volna.

- Bocs, túl sokat ittam Serpenyő vackából tegnap és bealudtam - felelte. - Úgy érzem, mindjárt szétrobban a fejem.

- Te ragaszkodtál hozzá, hogy a negyedik poharat is lehúzd - vonta meg a vállát Lucy, véletlenül sem nézve Newtra, mert tudta, hogy ha találkozik a tekintetük, mindketten elröhögik magukat.

- Több együttérzést, ha kérhetem - duzzogott Minho.

- Majd nagyon együttérzek veled, mikor lehagylak két kanyar után.

- Hé, tudod, hogy nem mehetsz egyedül - szólt közbe Newt. - És ha Minho ennyire kivan, jobb, ha vele maradsz, nehogy rávesse magát egy francos Sirató.

- Tudom, csak hülyülök - nyugtatta meg Lucy a szőke fiút. Tekintete ekkor a falba épített ablakra tévedt, amiről eszébe jutott valami. - Megmutattad Thomasnak a Siratókat?

- Ja - bólintott Newt. - Majdnem becsinált szegény, de még mindig bökött sokat kérdez. Remélem, azért a körbevezetésnél visszafogja magát, különben Alby rövid úton megfojtja.

Lucy egyetértően bólintott. Lehet, hogy Alby már nem volt akkora seggfej, mint mikor ő idejött, de még mindig nem a türelméről volt híres.

Ahogy elérkezett az idő és a kapuk nyílni kezdtek, Lucy látta, hogy a többi Futár is elindult a dolgára. Elköszönt Newttól, majd Minho nyomában futni kezdett a Nyolcas zóna folyosóin. Az ázsiai fiú hagyta, hogy ő vezessen, de azt kikötötte, hogy nem rohanhat előre. Újabban ezt csinálták, hogy Lucy ne panaszkodjon olyan gyakran azért, hogy nem mehet egyedül. Bár az utóbbi napok furcsa eseményei miatt nem zavarta annyira, hogy Minho mellett kellett maradnia, mert legalább őrá vigyázhatott, ha már senki mást nem tudott megvédeni.

Félúton jártak a Nyolcas zóna zsákutcájáig, mikor hirtelen szirénák hangja kezdett visszhangozni az egész Útvesztőben.

- Ez meg mi a fene? - kérdezte Lucy, miközben villámgyorsan lecsatolta a rudat az övéről.

- Nem tudom... - zárkózott fel mellé Minho. Egyikőjük se állt meg, de a fejükkel a falakat pásztázták, potenciális veszélyforrás után kutatva. - De eléggé ismerős ez a hang...

Egy másodpercnyi hatásszünet után mindketten megtorpantak és döbbenten néztek egymásra. Lucy látta Minho szemében, hogy ugyanarra a következtetésre jutottak.

- De az nem lehet... - hebegte. - Thomas csak tegnap jött meg.

- Márpedig ez a Doboz szirénája - mondta Minho.

Ismét hallgatásba süppedtek, miközben a sziréna tovább rikoltott.

- Visszamenjünk? - kérdezte Lucy.