The Maze Runner: Angel in the Maze

Tizenegyedik fejezet

A nap további része és az éjszaka teljesen összefolyt Lucy fejében.

Napközben össze-vissza aludt el órákra, vagy csak percekre, de mindig hullafáradtan ébredt fel és sehova se tudott menekülni a szörnyű emlékek elől. Az agyában folyamatosan, újra és újra lepörögtek az események, érezte Justin érintését, érezte a kés hideg pengéjét az oldalán és úgy hitte, hogy akárhányszor zuhanyozhat, sosem tudja majd lemosni magáról a mocskot. Szennyezettnek érezte magát, undorodott magától és hirtelen azt sem tudta, miért is engedheti meg magának azt, hogy foghassa Newt kezét.

Nem igazán tudta, mi történt a Tisztáson, hogy mit történt Justinékkal. Igyekezett nem is gondolni a fiúra és arra, amit tett vele. De az volt a nagy probléma, hogy másra nemigen tudott figyelni. De Newt végig mellette maradt, halkan próbálta megnyugtatni őt, simogatta a kézfejét vagy az arcát és közben gyengéden mosolygott. Justinról egy szót sem ejtett, pedig Lucy látni vélte rajta, hogy majd felrobban a visszafojtott dühtől és legszívesebben perceken keresztül átkozta volna. De visszafogta az indulatait, ugyanúgy, ahogy a kis tisztáson.

Egy alkalommal, mikor Lucy egy fél órás alvás után magához tért, beszélgetés hangja ütötte meg a fülét. Félálomban volt, meg se mozdult, ki se nyitotta a szemét, csak feküdt és hallgatta a szavakat, amiknek a jelentése valahogy elveszett félúton.

- Haver, muszáj lejönnöd. Ott a helyed a Gyűlésen, a te véleményedre is szükségünk van.

- Nem hagyhatom magára. Nem tudnám.

- Jeff itt marad vele. Nem lesz egyedül.

- Nem is az érdekel, hanem...

- Ne aggódj, nem hagyom, hogy bárki is hozzáérjen. A szavamat adom.

Lucy visszasüllyedt az öntudatlanságba. Álmában újra maga előtt látta Justint, látta az önelégült, eszelős vigyorát és érezte magán az érdes kezét. Most azonban senki se sietett a megmentésére, így Justin és a két fiú, akiknek azóta se tudta meg a nevét, szabadon kiélvezhették a helyzetet. Ő pedig csak zokogott, kétségbeesve próbált kiszabadulni, de semmi esélye sem volt ellenük. Mikor először beléhatoltak, felsikoltott és még akkor is folytatta, amikor már rég az ágyban dobálta magát és Newt elkeseredetten próbálta megnyugtatni.

- Luce! Luce, kérlek, nyugodj meg! Luce, hallasz engem? Már vége van! Nincs semmi baj, biztonságban vagy!

Lucy nagy nehezen képes volt kiszakadni az álomból és a könnyein keresztül körülnézett. Mikor elaludt, a nap már lebukhatott az Útvesztő falai mögé, mert sötét volt. Most verőfényes napsütés hatolt be az ablakon, rásütve Newt arcára, aki aggódva figyelte, hogyan zihált Lucy a rémálom miatt. Lucy tekintete találkozott Newt-éval és jó néhány sóhaj után sikerült normálisan levegőt vennie. A kezébe temette az arcát, miközben Newt simogatta a hátát.

- Semmi baj, Luce. Már vége van. Justint tegnap este kitoloncolták. Soha többé nem fogod látni. Soha többé nem érhet hozzád.

Lucynak elakadt a lélegzete. Kitoloncolták? Kitették a Siratók közé, a falakon túlra? Mióta Gally először elejtette ezt a szót, már megtudakolta mástól, mit jelentett ez a büntetés. És most Justint is ezzel sújtották. Mégpedig azért, amit vele tett.
Nem tudta, hogyan érezze magát. Egyrészt végtelenül megkönnyebbült, hogy soha többé nem kell a fiú önelégült arcát bámulnia. Másrészt azonban bűntudata volt, hogy közvetve a halálát okozta valakinek.
Newt nem látta az arcát, zavartalanul folytatta; azt hitte, ezzel megnyugtatja őt.

- Doug és Stan, a segítői, egy hétig lesznek bezárva a Dutyiba: az a börtönünk a Tábortól északra. Frankie együttműködött velünk, mindent elmesélt, így ő csak három napot tölt majd bent. Egyikőjük sem érhet hozzád többé. Nem hagyom, hogy megtegyék.