The Maze Runner: Angel in the Maze

Huszonegyedik fejezet

Olyan érzés volt, mintha óriások indákkal és gazokkal borított temetőjében rohanna. A falak olyan hatalmasak voltak, hogy beleszédült, ha fel akart látni a tetejükig. Ám Lucynak nem volt ideje bámészkodni, tartani kellett az iramot Minhóval. A Nyugati Kapun keresztüljutottak be a Nyolcadik Zónába, majd elindultak a folyosókon. Lucy Minho mellett futott, nem is figyelte, hogy merre kanyarodnak, csak szaladt. A kora reggeli fény olyan éles volt, hogy minden tisztán és élesen látszódott, a borostyán, a repedések, a földet borító kőlapok. Bár a napnak még volt pár órája, hogy feljusson az égbolt tetejére, elegendő fényt sugárzott ahhoz, hogy jól lássanak.

Lucy, amennyire csak tudott, lépést tartott Minhóval, bár néhányszor neki kellett iramodnia, nehogy lemaradjon. Egy idő után megérkeztek egy szögletes nyíláshoz, amely egy északi falba volt vágva. Úgy nézett ki, mint egy ajtó nélküli kapu. Minho megállás nélkül keresztülszaladt rajta.

- Ez vezet a Nyolcas Zónából, a bal középső négyzetből az Egyes Zónába, ami meg a bal felső. Ahogy az előbb is mondtam, ez mindig ugyanott van, de az ide vezető út változik, ahogy a falak átrendeződnek.

Lucy követte Minhót. Meglepte, hogy máris milyen nehezen lélegzik. Remélte, hogy ez csak az idegességtől van, és nemsokára újra ereje teljében lesz. Nem akarta, hogy eddigi edzésein elért teljesítményéről kiderüljön, hogy semmit sem ér.

Egy jobbról nyíló hosszú folyosón futottak, elhaladva több, bal felé vezető járat mellett. Amikor elértek a végéhez, Minho gyaloglásra váltott, és a táskájából elhúzott egy ceruzát meg egy jegyzettömböt. Leírt valamit, majd vissza is rakta őket. Egy pillanatra se állt meg. Lucyt érdekelte, mit írhatott le, de Minho még a kérdés feltevése előtt megadta a választ.

- Főként az emlékezetemre hagyatkozom - lihegte az Elöljáró, a hangján végre hallatszott a fáradtság. - De úgy minden ötödik kanyarnál feljegyzek valamit, ami később a segítségemre lehet. Csak olyasmit, ami más, mint tegnap. Aztán a tegnapi térkép alapján rajzolom meg a mait. Pofonegyszerű.

Így elmondva tényleg egyszerűnek tűnt. Kis idő múltán egy elágazáshoz értek. Három lehetséges irányba mehettek tovább, de Minho gondolkodás nélkül jobbra indult. Kanyarodás közben Minho elővette a kését, és anélkül, hogy kizökkent volna tempójából, levágott egy indát, amit maga mögé hajított.

- Kenyérmorzsák? - kérdezte Lucy.

Beugrott neki egy régi mese. Már szinte meg se lepték a véletlenszerűen előbukkanó emlékfoszlányok.

- Kenyérmorzsák - válaszolt Minho. - Én vagyok Jancsi, te meg Juliska.

Tovább haladtak az Útvesztőben, hol balra, hol jobbra fordulva. Minho minden kanyar után levágott és elejtett egy újabb indát. Lucy lenyűgözve figyelte, hogy a fiú le sem lassított, úgy ment neki mindez.

- Rendben - mondta az Elöljáró, aki most már erősen zihált. - Te jössz.

- Mi? - Lucy nem számított rá, hogy a futáson és megfigyelésen kívül bármi más tennivalója lesz.

- Vágj le most egy indát. Bele kell jönnöd, hogy kanyarodás közben csináld. Visszafelé felvesszük vagy félrerúgjuk őket.

Lucy elégedett mosollyal nyugtázta, hogy végre van valami dolga, és egyre ügyesebben és ügyesebben végezte el a műveletet. Eleinte még fel kellett gyorsítania a suhintás után, de a tizedik próbálkozásnál már majdnem olyan jól ment neki a folyamat, mint a mesterének. A rudat használta, hogy gyakorolja a készítést is, illetve, hogy ha kell, a lehető leggyorsabban reagálhasson a veszélyre.

Még egy ideig futottak. Lucy a megérzéseire hagyatkozva úgy négy kilométerre saccolta a megtett utat. Egyszer csak Minho lelassított, majd megállt.