The Maze Runner: Angel in the Maze

Huszonötödik fejezet

- LUCY! - kiáltotta Minho, ahogy odaugrott hozzá. A lány zihált és érezte, hogy egyre jobban hatalmába keríti a fájdalom. Látta, hogy a fiú kitépi belőle a tűt, majd érezte, hogy felnyalábolja és elindul vele vissza a Tisztásra. - Mit csináltál?! Mi a fenéért...?

- Megvédtelek... - nyögte Lucy, de minden kimondott szóval úgy érezte, mintha égetnék a torkát. Próbálta tartani magát, hiszen valahogy talpra állt és igyekezett a saját lábán menni. Ám minden lépéssel egyre gyengébbnek érezte magát.

- Tarts ki, csak tarts ki... - mondta Minho, miközben végig vonszolta visszafelé. - Mindjárt megkapod az Ellenszert, mindjárt ott leszünk...

Lucy tudta, hogy Minho hazudik. A Hármas Zónában voltak, és még át kellett vágniuk a Négyesen, hogy visszajussanak a Tisztásra. Ám minden izmát megfeszítve haladt tovább, ugyanis nem akarta itt feladni. Tudta, hogy Minho, bármi lesz is, megpróbálja visszajuttatni, és ha hagyná, hogy a fájdalom győzzön felette, csak a fiút hátráltatná. És ha kint reked éjszakára...

Bele se akart gondolni, így csak összeszorította a fogát és küzdött tovább. Viszont ahogy haladtak, úgy égett egyre jobban mindene és végül már nem tudott csendben szenvedni; az egyik lépésnél felsikoltott.

- Tarts ki! - emelte fel a karjánál fogva Minho. - Vissza foglak vinni, ígérem! Nem hagylak itt!

- Fáj... - nyögte Lucy. - Nagyon fáj...

- Tudom, de bírd ki! - Minho lassan már sírt kétségbeesésében. - Gyerünk, Lucy! Nem veszíthetlek el így!

Lucy is sírt a fájdalomtól, de mégis tovább kényszerítette magát. Egyik lépés a másik után, miközben a teljes testsúlyával Minhóra támaszkodott. Tudta, ha most megtámadja őket egy Sirató, mindkettejüknek befellegzett. Erre a gondolatra összeszedte utolsó erőtartalékait is, zihálva, nyögve, prüszkölve, de folytatta.

Évezredeknek tűnt az az idő, amíg eljutottak a Hármas Zónából a Négyesbe. Mikor áthaladtak a hatalmas kapun, Lucynak mintha elvágták volna a zsinórokat a teste bábján, úgy rogyott össze.

- Ne add fel! - kiáltott rá Minho. Lucy úgy érezte, mintha égne a tüdeje minden egyes lélegzetvételnél. - Gyerünk Lucy! Állj fel! Tovább kell jönnöd!

Ám Lucy már nem bírt talpra állni. Minho átvetette a karját a nyakán, majd átölelte a derekát és felemelte. Így kezdte húzni maga után, miközben folyamatosan azt hajtogatta, hogy ne adja fel. Lucy azonban már meg akarta adni magát a sötétségnek, mert nem bírta tovább elviselni ezt a pokoli fájdalmat.

Ekkor azonban eszébe jutottak a fiúk. Newt és Chuck. Serpenyő és Winston. Clint és Jeff, Billy és Jackson, Adam és Ben. Sőt, még Gally is. Nem adhatja fel, nem teheti ezt meg velük. Azok után, hogy annyi mindent tett értük, hogy mindig odafigyelt a lelki világukra és támogatta őket, nem halhat meg két szúrástól. Vissza kell jutnia.

Megfeszítette izmait a lábában, miközben ordított, de sikerült talpra állnia és Minho mellett lépnie.

- Ez az, Lucy! - biztatta Minho. - Meg tudod csinálni! Tudom, hogy meg tudod!

Alig állt a lábán, Minho azonban kitartóan vonszolta őt a Tisztás felé vezető úton, így ő maga sem adta fel. A teste égett, mintha elevenen hajították volna a tűzbe, de erejét megfeszítve koncentrált, hogy valahogy visszavánszorogjon a biztonságba, ahol már nyugodtan összeeshet. Tudata nem, de akarata ragaszkodott a valósághoz, így halványan látta, hogy befordulnak még egy folyosón és a távolban már meg is pillantotta a Tisztást.

- Tarts ki, Lucy! - hajtogatta tovább Minho, miközben újra felemelte a derekánál fogva. - Mindjárt ott vagyunk, csak tarts ki!

Lucy körül forgott a világ. Hányni akart, össze akart esni, el akart ájulni, hogy többé ne érezze a fájdalmat. De tudta, hogy azelől a sötétség se tudja megvédeni.

- Minho! Minho, mi történt? - hallotta, ahogy valaki kiabált a távolból. Talán Chuck? A hang rá emlékeztetett.

- Megszúrták! - kiáltott vissza Minho. - Hozd az Ellenszert, amilyen gyorsan csak tudod!

Lucy, dacolva a sötét foltokkal a látómezejében, látta, hogy eltűnnek körülötte a falak, és egy nyílt térre ért - megcsinálta. Visszaért a Tisztásra. Sóhajtott egyet, majd a lába feladta és Minho karjaiba omlott.

- Sajnálom, annyira sajnálom! - kesergett Minho, majd felemelte a fejét és a távolba kiáltott. - Hol a francba van az a kibökött tű?!

- Nem... nem a te... - próbált válaszolni a fiúnak Lucy, de semmi ereje nem maradt.

- Lucy! - érkezett meg valahonnan Alby. - Mi történt?

- Megszúrták - magyarázta Minho a könnyeivel küszködve. - Engem védett, félrelökött a Sirató elől... Kétszer is megszúrták...

Lucy hallotta, hogy a körülötte állók lélegzete elakadt. Newtot kereste a szemével, de sehol sem látta. Végül feladta és az ég felé fordította a fejét, hogy belebámuljon a napba.

Egyre többen gyűltek össze körülötte. Valaki megfogta a lábát, Minho a hóna alá nyúlt és felemelték, hogy bevigyék a Táborba. Valahol félúton járhattak, amikor apró tűszúrást érzett a karján. Melegség árasztotta el a testét. Lenyugodott, még a fájdalmai is csillapodtak. Azonban úgy tűnt, mintha a világ magába roskadt volna körülötte. A körülötte összegyűlt fiúk arca forgott, a színek összemosódtak, minden egyre gyorsabban és gyorsabban kavargott.

Még látta, hogy a fiúk beérnek vele a Tábor ajtaján, de ekkor az elméje nem bírta tovább és minden sötétségbe borult.

☣️☣️☣️☣️☣️

Az Átváltozás alatt nem működött Lucy időérzéke.

Az élmény a legelső emlékét idézte elő a Dobozból, hideg és sötét volt minden. De most nem érezte, hogy bármi is hozzáérne a talpához vagy akár a testéhez. A semmiben lebegett, és a fekete ürességet bámulta. Semmit se látott, semmit se hallott, semmilyen szagot nem érzett. Mintha valaki elvette volna tőle az érzékszerveit, és bezárta volna őt egy vákuumkamrába.

Telt-múlt az idő. Lassan. A félelemből kíváncsiság lett, abból meg unalom.

Végül egy meghatározhatatlan hosszúságú idő elteltével kezdett minden megváltozni.

Feltámadt egy távoli szél. Érezni nem lehetett, de hallani igen. Kavargó fehér köd tűnt fel a távolban, egy örvénylő füst-tornádó, amely olyan méretűre dagadt, hogy sem az alját, sem a tetejét nem lehetett látni. Lucy ekkor megérezte a háta mögül érkező, a ciklon felé fújó szelet, ami beletépett a ruhájába, a hajába, mint a rongyos zászlókat szaggató vihar.

A fehér köd-torony megindult felé, vagy talán ő maga indult el a tornádó felé? Nem tudta. A sebessége egyre csak nőtt és nőtt. Pár másodperce még tisztán látta a tölcsért, de most már az egész látóterét beborította a nagy, lapos fehérség.

Aztán a vihar beszippantotta. Érezte, ahogy átjárja tudatát a köd, ahogy a feje megtelik emlékekkel.

Ezenkívül csak fájdalmat érzett.