The Maze Runner: Angel in the Maze

Harminchatodik fejezet

Lucy jobban gyűlölte az Alkotókat, mint korábban bármikor.

Ez túlságosan szervezett volt ahhoz, hogy a Siratók maguktól hozakodjanak elő vele. Nyilvánvaló volt, hogy az a „döglött" példány is csak arra várt, hogy valaki puszta kézzel megfogja és megszúrhassa az illetőt. Aztán a visszaúton annyi Siratóba futottak bele, amennyi nappal erősen abnormálisnak tűnt. A szörnyek ugyanis mindig eltűntek egy idő után, de mindig feltartották őket, hogy biztosan kifussanak az időből és ne érjenek vissza kapuzárásig. Ez akkor vált kínosan egyértelművé, amikor már alig pár kanyarra voltak a főfolyosótól, de már csak öt percük maradt és már Siratók se jelentek meg.

- Rohadt... szemét... mocskos szörnyek! - káromkodott Lucy folyamatosan, miközben újra ráfogott Alby karjára a nyaka körül. Percek óta mást sem csinált csak szidott mindent, amit tudott. - Esküszöm, ha meglátom őket, mindet megölöm és élvezni fogom!

- Hagyj nekem is párat - zihálta Minho. Igyekezett annyit átvenni Alby súlyából, amennyit tudott, csakhogy Lucyt kímélje, de a lány nem hagyta, hogy Minho cipelje egyedül a tisztársukat. Bár fáradt volt és minden izma sajgott a kimerültségtől, nem volt hajlandó feladni. Sem most, sem később.

Hallotta a nagy robajt a távolban. Tudta, hogy ez mit jelent. A falak már záródtak. Nem fognak visszaérni.

Ám ez kicsit sem érdekelte. Majd akkor fogja elhinni, ha megtörtént, és majd akkor kezd el gondolkozni rajta, hogyan is éljék túl az éjszakát. Merthogy harc nélkül nem fogja megadni magát, az biztos volt.

Ráfordultak az utolsó folyosóra és a legszívszorítóbb látvány tárult eléjük, amit Lucy csak el tudott képzelni. A távolban a fal már javában haladt a zárónyílások felé, hogy reggelig bezárja a kaput. Ám amögött a Tisztás összes lakója összegyűlt és a folyosót bámulták. Nyilván vártak rájuk. Ki tudja, mennyi ideje állhattak ott?

- Megszúrták! - kiáltotta oda nekik Minho rekedten. Lucy már ahhoz is gyenge volt, hogy hangot adjon ki. Olyan gyorsan haladtak, amennyire csak tudtak, de most már csak abban az esetben érhettek volna be, ha otthagyják Albyt. Viszont ezt nem volt hajlandó megtenni. Nem azok után, ahogy a fiú végre megbízott benne.

A fiúk kiabálni kezdtek, bíztató szavakat üvöltöttek, de Lucy nem figyelt rájuk. Ő csakis az arcukat nézte. Ott volt Thomas, aki kigúvadt szemekkel bámult rájuk, mellette Chuck, aki zokogva kiabálta a saját mondanivalóját, Gally, aki minden eddigi ellenére aggódva pislogott, Serpenyő, Winston, Adam, Zart, Clint, Jeff, Billy, Jackson, Dave, Hank... Egy arcot nem látott, de hamarosan az is feltűnt a tömegben.

Newt szeme vörös volt a sírástól, rémülten tátotta el a száját, ahogy őket figyelte. Bár bőven aggódhatott volna a saját helyzetük miatt is, Lucyt abban a pillanatban jobban érdekelte, hogy Newt mennyire össze van törve. Ez egyszerűen nem volt rendjén. Valahogy sikerült mosolyt erőltetnie az arcára, miközben a tekintetét a fiúéba fúrta és igyekezett minden mondanivalóját belesűríteni abba a pillantásba.

Minden rendben lesz, üzente némán. Visszajövök.

A kapu már majdnem bezárult, elzárva az egyetlen útjukat a Tisztásra, mikor Lucy olyat látott, amitől elállt a szívverése. Még fel sem fogta és már vége is volt.

A záródó falak kis résén egyszer csak Thomas átverekedte magát és kilépett az Útvesztőbe. A falak bezárultak mögötte, csattanásuk visszhangja egy bolond nevetéseként visszhangzott. Azután néma csend borult rájuk. Lucy és Minho egyszerre borultak térdre, lefektetve Albyt a hideg kőre. A fiú nyöszörgött, szaporán lélegzett, a bőre pedig rohamosan vesztett a színéből. Ám legalább nem volt magánál, hogy érezze a fájdalmat. Jobb is volt ez így. Különben a saját kezével fojtotta volna meg Thomast.