The Maze Runner: Angel in the Maze

Harmincharmadik fejezet

- Lucy! Hé, Lucy, ébredj fel!

Lucy épp akkor nyitotta ki a szemét, mikor Thomas elfordult tőle és nagy levegőt vett, nyilván, hogy segítséget hívjon. Még csak az kellett volna, hogy az egész Tisztás idecsődüljön valami semmiségért, ráadásul Newt is megint aggodalmaskodni kezdene...

- Nehogy kiabálni kezdj nekem - nyögte ki nagy nehezen. - Nem kell a frászt hozni mindenkire.

- De hát elájultál! - vágott vissza Thomas. - Ha nem kaplak el, a fejedet is beverted volna a betonba.

Lucyban ekkor tudatosult, hogy Thomas karjaiban fekszik. Megnyugtatóan ismerős volt neki a helyzet, mintha Newt tartotta volna.

- Valószínűleg csak leesett a vércukrom - mondta, miközben megdörzsölte a halántékát. - Nem sokat ettem az elmúlt nap és ez a rohanás is betett. Felsegítenél?

Thomas vacillált pár pillanatig, majd felültette Lucyt és a karjainál fogva talpra állította. Kicsit instabilnak érezte magát, de megállt a saját lábán, így elindult a konyha felé, hogy kerítsen valami ennivalót. Lehetőleg kiadósat. Viszont arra nem számított, hogy Thomas nem fogja elengedni és végig úgy fogja kísérni, mintha bármikor újra összeeshetne.

- Jól vagyok, Thomas - mosolygott a fiúra. - Most már elengedhetsz, tudok menni a saját lábamon.

- Biztos? - kérdezte Thomas határozatlanul. - Nagyon sápadt vagy.

- Csak pihennem kell és enni pár falatot, ennyi az egész - biztosította. - Estére már olyan leszek, mint újkoromban.

- Hát jó...

Thomas elengedte, és Lucy egyből megérezte, mennyit is segített neki a fiú támogatása. Azonban nem volt hajlandó kimutatni a gyengeségét, így ingatag léptekkel folytatta tovább az útját Serpenyőhöz. Mikor megérezte a levegőben a rostélyos illatát, összefutott a nyál a szájában. Ám mikor elért a konyhába, nem az Elöljárót találta ott, hanem Dave-t, egy másik Szakácsot.

- Szia! - köszönt kedvesen, mire Dave arca pirospozsgás lett. - Bocs, tudom, hogy nem szoktam itt ebédelni, de nyilván hallottad, hogy...

- A döglött Sirató? - szakította félbe Dave. - Igen, már az egész Tisztás tud róla. És persze, hogy kaphatsz enni, mindjárt kerítek neked valamit.

- Nem baj, ha a Zöldfül is kap egy tányérral? - mosolygott továbbra is Lucy. - Kicsit feltartottam, az az igazság, ezért nem tudott jönni a többiekkel.

- Ö... persze, semmi probléma - felelte Dave és két perc múlva már ki is adta nekik a két tányért a még meleg rostélyossal, krumplipürével és zöldbabbal.

- Köszönöm, örök hálám! - köszönt el Lucy, majd elvezette Thomast az egyik félreeső asztalhoz, távol a kíváncsi tekintetektől.

- Úgy látom, megvannak az előnyei annak, ha az illető lány - jegyezte meg Thomas, miközben nekiállt enni.

- Fogalmazzunk úgy, hogy a kedvesség sokkal célravezetőbb a követelőzésnél - helyesbített Lucy. - Olyannyira hozzászoktak ehhez a túlélési viselkedésmódhoz, hogy néhány kedves szóval már nem is tudnak mit kezdeni.

- Nagyon ügyesen csinálod - mondta Thomas. - Úgy értem, ahogy megvédtél Albytól - ezért amúgy kösz - és ahogy kezelsz mindenkit...

- Volt két hónapom beletanulni. De ez nem volt mindig így. Nagyjából azóta van valami hatása a szavaimnak, hogy Futár lettem.

- Jó is, hogy szóba hozod - kapott a szaván Thomas. - Hogy lettél Futár? Úgy értem, mit kellett csinálnod ahhoz, hogy az legyél?

- Hát...