The Maze Runner: Angel in the Maze

Hetedik fejezet

Lucy pár percig tanácstalanul nézelődött. Végül úgy döntött, hogy szétnéz egy kicsit, mindent megfigyel közelebbről, hogy aztán hátha közelebb érzi magához valamelyik feladatot. Kicsit jobban érezte magát most, hogy jobban értette a dolgokat. Bár még jó pár kérdése volt, tudta, hogy előbb-utóbb választ fog kapni rájuk, viszont ezt csak úgy érhette el, hogy bebizonyítja, méltó a bizalomra.

Az északkeleti saroknál kezdte, ahol a zöldellő kukorica már betakarításra érettnek tűnt. Akadtak itt más termények is: paradicsom, saláta, borsó, meg sok más, amit Lucy fel se ismert. Mély levegőt vett, hogy beszívja a föld és a növények szeretett illatát. Ahogy közeledett, látta, hogy többen is gyomlálják a földeket. Biztos Ekések lehetnek, gondolta Lucy. Látva, hogy mennyit hajlonganak és térden csúznak, eléggé elment a kedve ettől a munkától. Az egyik fiú ekkor észrevette, majd kedvesen rámosolygott és integetett. Lucy félénk mosollyal visszaintett, aztán vett egy mély lélegzetet, és összekapta magát; még sok mindent nem látott.

Most a délkeleti sarok felé igyekezet, ahol tehenek, kecskék, bárányok és malacok éldegéltek az összetákolt kerítések mögött. A szag nem volt olyan kellemes, mint a termőföldeknél, de lehetett volna sokkal rosszabb is. Ahogy körbenézett, feltűnt neki, hogy minden mennyire rendben van tartva, hogy milyen nagy a tisztaság. Lenyűgözte ez a rendezettség és a gondolat, hogy milyen keményen dolgozhatnak mindezért. Egy pillanatra ismét beléhasított a lelkiismeretfurdalás a tegnapi szavaiért, de aztán megrázta a fejét és a délnyugati sarok, az erdő felé indult.

A ritkásan álló facsonkokhoz közeledve hirtelen megrohanta egy fagyos, kellemetlen érzés. Mintha figyelték volna, vagy valamilyen veszély leselkedett volna rá. Körbefordult, aztán megpillantott egy fürgén mozgó, halk, csattogó hangokat hallató valamit, ahogy elszaladt a lába előtt. Apró, fémesen csillogó teste volt, olyan, mint egy játékpatkány. Mire rájött, hogy nem patkánnyal van dolga, a kis szerkezet már méterekre járt. Inkább egy gyíkra hasonlított. De legalább hat láb nyúlt ki ezüstös teste alól. Egy késlégy. Így figyelnek minket az Alkotók, ezt mondta róluk Alby.

Lucy még mindig látta a lény által kibocsátott, talajt pásztázó vörös fényt. Utána akart menni, de alig tett egy tétova lépést felé, valakinek a hangját hallotta maga mögül.

- Én a helyedben nem tenném, szépségem.

Lucy lehunyta a szemét, sóhajtott egyet, és csak utána fordult meg. A kéjesen vigyorgó Gallyvel találta szemben magát.

- Ne zargasd a késlegyeket, ha szeretnéd megtartani a karodat - mondta. - Egy srác még az első napokon megfogott egyet, mire a lény tőből levágta a kezét. Meg aztán az erdőben úgyis csak a temető meg a Kilátó van, vagyis igazából semmi lényeges.

- Kilátó? - kérdezett vissza Lucy. Gally csak legyintett.

- Még régebben építették, hogy megpróbáljanak kilátni az Útvesztő falai fölé. De még félúton sem jártak, amikor egy láthatatlan falba ütköztek. Azután otthagyták az enyészetnek, de néha Alby felmegy, ha szét akar nézni a Tisztáson. Ma már alig magasabb a fáknál, meg igazából eléggé balesetveszélyes, hiszen egy embernél többet nem bír el.

Lucy bólintott, aztán a fák közé nézett. Szinte hívogatta a sötétség, a Kilátó említése után pedig lassan már vágyott is oda. Gally azonban megfogta a karját és finoman elhúzta onnan.

- Jobban teszed, ha hallgatsz rám, Zöldfül. Odabent könnyű eltévedni, ráadásul csak ott szúrhatnak meg az Útvesztőn kívül. Ja és Alby kitoloncolna, ha miattad kellene átkutatni az erdőt fél napon keresztül.

- Kitoloncolna? - Már maga a szó sem hordozott sok jót magában, de Gally hangsúlyából Lucy kitalálta, hogy az egyik legszigorúbb büntetésről lehet szó.