The Maze Runner: Angel in the Maze

Tizennegyedik fejezet

Tíz másodpercen keresztül semmi sem történt. Lucy és Frankie csak bámultak egymásra, és úgy tűnt, mintha megfagyott volna körülöttük a világ. Lucy elejtette a géztekercset, ami hang nélkül ért földet, és mire észbe kapott, az agyát már elárasztották az emlékek.

Három napon át sikerült kizárnia a múltat. Nem gondolt arra, ami történt, a munka és a többiek gondoskodtak róla. De most, hogy Frankie szürke szemeibe bámult, hirtelen minden eredménye semmivé foszlott. Újra ott érezte háta mögött a tölgyfa törzsét, a kezeit leszorították, a kés hideg pengéje a hasán táncolt, ő pedig Frankie szemeibe bámult könyörgően, hogy menjen el, hívjon segítséget, ne hagyja, hogy ez történjen. Ám a fiú csak tétlenül állt, hiszen túlságosan félt bármit is tenni.

Frankie tett egy tétova lépést előre, amire reagálva Lucy szinte öntudatlanul lépett egyet hátra. Azonban már most beleütközött a szekrénybe, így nem tudott tovább hátrálni, ahogy Frankie közeledett.

- Öhm... - kezdte a fiú. - Sz-Szia, Lucy...

- Mit keresel itt? - szakította félbe a lány barátságtalanul. A szíve a torkában dobogott, lelki szemei előtt már látta, ahogy az ajtón belép Justin, hogy befejezze, amit elkezdett. Erőnek erejével emlékeztette magát, hogy Justint már kitoloncolták, és hogy soha többé nem árthat neki. Ám ettől alig nyugodott meg. Mit akarhatott tőle Frankie?

- Én... én... - dadogta a fiú, fejét a padló felé szegve. Megrázta a fejét, majd kibökte: - Hogy vagy?

Lucy nem akart hinni a fülének. Ez most komolyan azt kérdezi, hogy van? Két napon át feküdt teljes idegroncsként, vajon mit gondol, ennyi idő alatt már túl is tette magát a dolgon?

- Szerinted hogy vagyok? - kérdezte összehúzott szemekkel. Lassan leküzdötte az emlékeit, így visszanyerte a bátorságát, és most ő tett egy lépést előre. Hamarosan már csak egy méterre volt a fiútól. - Mit gondolsz, hogy érzem magam azok után, amit tettetek? Ott álltam tehetetlenül, némán könyörögtem neked, hogy menj el segítségért! Azt vártad, hogy biztos már rég vígan fütyörészek, és úgy viselkedek, mintha semmi sem történt volna? Képzeld, ez nem így működik! Majdnem megerő...!

- Tudom! - fakadt ki hirtelen zokogva a fiú. - Tudom és sajnálom! Annyira sajnálom!

Azzal Lucyhoz sietett és a nyakába vetette magát. A lányt megdöbbentette Frankie hirtelen akciója, így nem tudta megtartani a súlyát, ami azt eredményezte, hogy mindketten a földön kötöttek ki. Lucy szinte sokkosan meredt a plafonra, míg Frankie a vállába temette az arcát és tovább zokogott.

- Annyira sajnálom! - nyögte. - Olyan idióta voltam! Egy hatalmas idióta! Meg tudsz nekem bocsátani valaha? El kellett volna mennem, jobban szembe kellett volna szállnom velük, segítséget kellett volna hívnom, valamit tennem kellett volna! Azt se tudom, miért mentem bele egyáltalán! Annyira sajnálom, Lucy! Bocsáss meg, kérlek!

Lucy elkerekedett szemekkel bámulta a plafont, miközben Frankie egyre csak zokogott, látszólag soha nem fogyott ki a könnyekből. Csak most tudatosult benne, milyen fiatal is volt valójában ez a srác. Sokkal idősebbnek tűnt, még akkor is, mikor Justint próbálta eredménytelenül megállítani. Frankie egész testében remegett, miközben úgy ölelte körbe a nyakát, mint egy kisfiú.

- Bocsáss meg... - suttogta erőtlenül. - Kérlek, Lucy... ha meg tudsz valaha...

Lucy sóhajtott egyet. Frankie valójában csak egy hónappal tartózkodott itt tovább, mint ő. Még nem volt ideje feldolgoznia az egész Útvesztő dolgot. Ez persze nem mentség a tettére, és Lucy tudta, hogy teljesen sosem fog tudni neki megbocsátani. De azt megteheti, hogy megpróbálja túltenni magát a történteken és viszonylag tiszta lappal indítani. Frankie sosem lesz a szíve csücske és valószínűleg kerülni fogja élete hátralévő részében, de adhatott neki egy második esélyt.