The Maze Runner: Angel in the Maze

Ötvenkettedik fejezet

Lucy a nap hátralévő részét a Táborban töltötte. Azt még nem tudta, hogy fogja meggyőzni a srácokat, hogy most is engedjék ki küzdeni, de mivel egész nap egyedül volt, volt ideje kitalálni.

Illetve, ez így nem volt igaz, elvégre Serpenyő személyesen hozott neki ebédet, kekszet és paradicsomlevest, valamint (bár ezt titokban) egy kis szalonnát, hogy hamarabb visszanyerje az erejét. Amíg el nem kezdett enni, addig észre sem vette, mennyire éhes volt. Ám azután jóízűen falatozott, miközben hallgatta a Szakács beszámolóját arról, mi zajlik odakint. Állítólag az Építők továbbra is a Tábor megerősítésén dolgoztak, ám mindenki más tette a dolgát, ahogy eddig is. Próbáltak valamennyit megtartani abból az életükből, amit eddig éltek, még ha minden más fel is borult.

Azonban ahogy közeledett az este, Lucy tudta, hogy nem halogathatja tovább. Muszáj volt beszélnie Newttal és Albyval.

Felállt, nyújtózkodott egyet (erőnek erejével lenyelte a fájdalomnyögéseket, úgy húzódott a bőre és a sebei fájtak még), majd elindult, hogy megkeresse a két fiút. Miközben a Tábor szép lassan megtelt, ő inkább kifelé igyekezett és amint szabad levegőn volt, kutatni kezdett a két fiú után. Ám alig nézett körbe egyszer a Tisztáson, mikor megszólították.

- Te meg mit keresel itt? Ágyban kéne lenned.

Lucy megfordult, hogy szembenézzen Newttal.

- Igen, tudom, de nem tudtam pihenni, főleg így, hogy egyre nagyobb lett a hangzavar - felelte, miközben betűrt egy tincset a füle mögé. - És veled is beszélni akartam.

- Miről? - vonta fel a szemöldökét a fiú, de egy pillanat után le is esett neki. Csalódottan felnyögött. - Luce, nem kockáztathatod az életedet értünk újra és újra. Nem várhatjuk ezt el tőled, ebben igazad volt.

- Nem erről van szó - rázta meg a fejét Lucy. - Még ha nem is vártok el tőlem semmit, én nem tudnék tükörbe nézni, ha csak úgy hátradőlnék és hagynám, hogy elvigyék egyikünket minden éjszaka. Mi lenne, ha ma téged vinnének el? Vagy Chuckot? Vagy Minhót, vagy Serpenyőt, vagy Thomast? Nem élném túl, ha bármelyikőtökkel történne valami. Ezért kell kint lennem, ahol tudom, hogy megvédhetlek titeket, és hogy ha nem is sikerül, az ne a próbálkozás hiánya miatt legyen.

Mivel Newt még mindig nem reagált semmit, Lucy taktikát váltott.

- Nem leszek olyan felelőtlen, mint tegnap. Itt leszek a Tábor tetején és megpróbálok olyan távol maradni tőlük, amennyire csak lehet. Ígérem, tényleg vigyázni fogok magamra és nem kockáztatok fölöslegesen.

Ez előcsalt Newtból egy kis mosolyt, de ez gyorsan el is tűnt. Egy pillanatra félrenézett, majd visszafordult és végül beleegyezően bólintott.

- Azért arról egyszer majd el kell beszélgetnünk, hogy mi is az a fölösleges kockázat, mert nem hiszem, hogy ebben egy véleményen vagyunk - tette hozzá szigorúan, mire Lucy felnevetett. Newt sem sokáig tudta megőrizni komolyságát, ugyanis belőle is előtört egy kis kuncogás. Végigsimított a lány karján. - Légy óvatos.

- Nem az vagyok mindig? - vigyorodott el Lucy, de Newt csak a fejét csóválta, majd csatlakozott a többiekhez.

Lucy a szobájához sétált, ami csodával határos módon még mindig állt, majd felmászott rá és onnan nekiugorva sikerült elérnie a Tábor tetejének szélét. Felhúzta magát, majd felegyenesedett és körülnézett.

Nem volt olyan magasan, mint a Kilátó, de innen is szépen be lehetett látni a Tisztást. Néhányan még kint járkáltak, de ők is sietősen igyekeztek befejezni a dolgukat, hogy mielőtt fedezékbe húzódhassanak. Érdekes módon Thomas is köztük volt, aki az erdőből bóklászott elő és úgy tűnt, fejben semennyire sincs jelen. Lucynak fogalma sem volt, mi lelte. Talán csak a térképeken járt az esze, hogy hátha tudja, mire lesznek jók a szavak.