The Maze Runner: Angel in the Maze

Negyvennyolcadik fejezet

A Tisztás olyan csendes volt, amilyennek Lucy még soha nem látta. Eddig valahányszor kint töltötte az éjszakát, mindig valamilyen békesség szállta meg. A több tucat nyugvó test a hálózsákokban, a csillagok ragyogása és a késlegyek zümmögése igazi táborozás érzését keltette. Most azonban a szürkeség olyan volt, mintha soha véget nem érő köd ereszkedett volna rá, szinte egyenesen fojtogatta. Azonban egy előny származott ebből: sokkal jobb látási viszonyok között kellett harcolnia.

Az egyetlen zaj- és fényforrások a levegőben röpködő késlegyek voltak, amik bizarr lebegő drónok (honnan tudja, mi az?) módjára köröztek a levegőben és közvetítették az eseményeket az Alkotóknak. Lucyban heves volt a vágy, hogy a mesterlövész-puskájával kiiktassa az összeset, de nem akarta megkockáztatni, hogy az első kilövése után a többi rávesse magát, mint egy feldühödött méhkas.

Az idő fájdalmasan lelassult. A Siratók nyöszörgései egyre közelebbről és közelebbről szóltak, de még mindig nem tűntek fel egyik kapuban sem. Lucy csak állt, miközben újra és újra végignézett a kihalt Tisztáson, néha a puskája távcsövével kinézett az Északi és a Keleti Kapun, de nem látott mozgást. Olyan volt, mintha az Alkotók a várakozással akarnák kikészíteni az idegeiket és Lucy kezdte érezni önmagán a hatást. Bár örült, hogy a Siratók késleltetik az érkezésüket, mert így csökkent az az idő is, amíg veszélyeztették őket, de a feszültség lassan már elviselhetetlenné vált.

Eltelt egy óra. Aztán még egy. Majd még egy és még egy. Lucynak fogalma sem volt, hogy bírt szinte mozdulatlanul állni és várakozni, de szinte meg sem érezte. A benne lévő feszültség is lassan kezdett átalakulni valami mássá: a sarokba szorított préda érzését felváltotta a lesben álló vadászé. A lány az idő múlásával azt vette észre magán, hogy már alig várja, hogy felbukkanjanak a Siratók és egytől egyik kilőhesse az összeset. Ez az ő területe volt, és épp várta, hogy a prédái belesétáljanak a csapdájába.

Az órája szerint négy perccel múlt hajnali kettő, mikor végre mozgást vett észre a kapukban.

Azonnal lehajolt és belenézett a puskája távcsövébe. Az Északi Kapun ekkor lépett be az első Sirató a Tisztásra; kattogása olyan volt, mintha szögeket szórtak volna a kőre, tüskéi kopogtak a kőlapokon. Látta, hogy még kettő követi. Ahogy felpillantott, észrevette, hogy a Nyugati Kapuban is mozgott valami: onnan is közeledett egy. Aztán még egy és még egy. Összesen hat Sirató lépett be a Tisztás területére és egyenesen a Tábor felé tartottak. Körbezárták az épületet, akár egy ostromgyűrű és lassan közeledtek felé. Mindegyik a földön húzta a farkát, talán hogy ezzel is megijesszék a bentlévőket.

Lucy azonban már nem félt. A feszült várakozás ezúttal jóleső érzés volt, hiszen már csak arra kellett várnia, hogy elérjenek az olajcsíkig, amit a betonon húzott és onnan működésbe hozhatja az első védvonalat. Ahogy közeledtek, úgy feszült rá Lucy ujja lassan a ravaszra és a puska csövét egyenesen a célpontra tartotta: a nyugati fal mellett lévő lefektetett olajos palackra. Csak állt és várt, hogy eljöjjön az idő.

Amint az elülső fémlábaik elérték a vonalat, Lucy gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. Tudta, hogy idő kell, amíg az olaj begyullad, és mivel tompítót is szerelt a puskára, bízott benne, hogy a Siratók a saját maguk által keltett zajban nem fogják meghallani. Így is történt: egyik szörny sem állt meg, mikor tüzelt, viszont mikor a palack felrobbant, mind megtorpantak. Aztán ahogy az olaj alig három másodperc alatt lángra kapott, úgy kezdett el az összes lény sikoltozni és a levegőt rögtön betöltötte az égett hús szaga.

Lucy tudta, hogy másodpercek alatt kellene kijutnia a nyílt térre, mielőtt a Siratók rájönnek, hogy a tűz nem sokáig tudja majd visszatartani őket. Ám már az is túl sok időt vett volna igénybe, hogy lejusson a Kilátóból. Miért nem gondolt erre hamarabb? Mindegy, majd holnap okosabb lesz.