Tizenharmadik fejezet

1.8K 95 13
                                    

Másnap reggel Lucy egyfajta hiányérzettel ébredt. Csak sokára jött rá, hogy napok óta először nem voltak rémálmai és végre nyugodt éjszakája volt. Mikor kinyitotta a szemét, sehol sem találta Newtot. Ám most először nem rémült meg: mikor visszasétáltak a Táborba, Lucy mosolyogva közölte a fiúval, hogy nyugodtan elmehet aludni, hiszen miatta hosszú ideje virrasztott már.

Felült és nyújtózkodott. Úgy érezte, mintha újjászületett volna. Fogalma sem volt, miért volt ilyen hatással rá egy egyszerű csillagnézés, de nem is akarta megérteni. Csak az számított, hogy végre kiszakadt az ördögi körből és tudat alatt elkezdte újra felépíteni az önbizalmát. Sokáig fogja még érezni ennek az egésznek a hatását, ebben biztos volt. Talán rémálmai is lesznek még. De tudta, hogy amíg lesznek mellette olyanok, mint Newt, Minho, Gally és Serpenyő, addig képes lesz szembenézni a démonjaival.

Mai feladatának azt tekintette, hogy megköszönje a segítséget, amit kapott.

Átöltözött, és a holmiját - Newt pólójával együtt - a kezében fogva sétált le a lépcsőn. A többiek még aludtak, a Táborban és kint a Tisztáson is. Lucy csendben elosont a kis szobájához, lepakolt, és már fordult volna el, mikor észrevette a fémrudat az éjjeliszekrényén. A Gyűlés óta mindig ott pihent, sehova sem vitte, csak néha vette a kezébe, hogy a funkcióján gondolkodott. Most azonban némi habozás után a zsebébe süllyesztette. Nem tudta, hogyan használhatná fegyverként, de megnyugtatta a tudat, hogy van valami, amivel megvédhette magát.

Kilépett az ajtón és elindult, hogy korán kelőket keressen. Ám alig tett három lépést a Tábor mellett, mikor valaki boldogan megszólította.

- Nocsak, a Zöldfül végre előbújt a vackából! - futott mellé Minho, szélesen vigyorogva. Jókedvét látva Lucy is elmosolyodott.

- Igen, úgy gondoltam, most már ideje lenne összeszednem magam.

Minho annyira meglepődött, hogy majdnem felbukott az előtte lévő faágban. Mikor újra felegyenesedett, leesett állal bámult Lucyra.

- Te megszólaltál - hebegte döbbenten. - Lucy, te...

- Beszéltem? Igen - bólintott Lucy.

- Ezek szerint Newt sikerrel járt? - kérdezte lelkesen Minho. - Ennyire tetszett a Kilátó?

Lucy igyekezett elvonatkoztatni a ténytől, hogy látszólag mindenki tudott a Kilátó-projektről és csak az ázsiai fiú kérdésére koncentrálni.

- Nem mondanám, hogy teljesen magam mögött hagytam a dolgot, de már tettem egy lépést előre. De ha lehet, ne nagyon faggatózzatok még. Egyelőre szeretnék visszaszokni a Tisztásra és talán egyszer elmesélem majd, mi történt. Most csak dolgozni akarok és...

- Hát itt vagy, Luce! - szakította félbe Newt, aki a Tábor sarkán tűnt fel előttük. Mögötte ott lépdelt Gally, aki ugyanolyan boldogan vigyorgott, mint Minho.

- Már aggódtunk, hova tűntél - mondta Gally. - Jó újra mosolyogni látni.

- Fantasztikus lett a Kilátó - tért rögtön a lényegre Lucy. - Nagyon köszönöm, Gally! Mindannyiótoknak.

- Ugyan, semmiség volt - legyintett Gally és azzal a lendülettel Newt vállára csapott. - Ennek a bököttnek köszönd, neki jutott eszébe az a romhalmaz. Ha nem rugdoss minket minden alkalommal, talán még most se lennénk kész vele.

- Newtnak sose fogom tudni meghálálni ezt, amíg élek - vágta rá Lucy, mire az említett elpirult.

- Hogy érzed magad? - kérdezte gyorsan Newt. - Szeretnél még pihenni?

The Maze Runner: Angel in the MazeWhere stories live. Discover now