The Maze Runner: Angel in the Maze

Huszonnyolcadik fejezet

Lucy két nap után kapott engedélyt rá, hogy elhagyja a Tábort. Már előbb is menni akart, mivel nem bírta az egy helyben ülést és már annyira viszketett a tenyere néhány Siratóra, hogy majd beleőrült, de Clint, Jeff, és nem utolsó sorban Newt visszatartották. Viszont amikor a Kóroncok megegyeztek, hogy Lucy már ismét makkegészséges, a szőke fiúnak se maradt több ellenérve, hogy Lucyt a Táborban tartsa.

Viszont amíg „szobafogságra" volt ítélve, addig bőven volt ideje gondolkodni. Mivel a fiúk napközben dolgoztak, így ő egyedül maradt a gondolataival, amik - érthető módon - az emlékei körül forogtak. Mármint az emlékfoszlányok körül, mert még mindig nem sokkal többet tudott magáról, mint az Átváltozás előtt. Többnyire csak ködös érzelmeket tudott felidézni: szorongás, apátia, depresszió és elkeseredettség.

Csupa vidám dolog.

Azonban nem csak érzelmeket élt át, hanem néha hangok is felrémlettek; olyanok, amiket nem ismert fel. Nem tudta, kivenni, mit mondanak, csupán egyetlen nőét, aki azt ismételgette állandóan, hogy „A VESZETT jó". De mi az a VESZETT? Miért lenne jó? Maga a szó sem volt már túl bizalomgerjesztő, de az, hogy ennyire belé akarták nevelni azt, hogy jó, csak növelte a gyanakvását. Valami nagyon nem stimmelt itt.

A hangokon túl aztán ott voltak az arcok. Néha felsejlett a szeme előtt egy-egy halovány arc, de még mindig Newt volt az egyetlen, akit megismert. Nem sokra emlékezett belőle, csupán arra, amit a fiúnak is elmondott. Azonban volt még valaki. Valaki, akihez együttérzés, szánalom és ragaszkodás fűzte. Nem tudta, ki ez, csak annyit, hogy talán korabeli lehetett. Ott volt az elméje egy elrejtett zugában, arra várva, hogy a lány tudjon mit kezdeni vele.

Ezekről természetesen nem beszélt a fiúknak. Nem akart játszani az Alkotók türelmével és mi tagadás, azt a fojtogató érzést sem akarta még egyszer átélni. Meg aztán nem akart súlyosbítani a helyzetén, hiszen az őszintesége így is hatalmas pácba juttatta.

De legalább ott volt mellette Newt és Minho, akik biztosan megvédik majd attól, hogy valaki esetleg éjszaka elvágja a torkát.

Szerencsére mikor két nap után végre kilépett a Táborból, nem kezdték el kövekkel dobálni és a Kitoloncolását követelni. A legtöbben örültek, hogy visszatért, jobbulást kívántak neki és a támogatásukról biztosították. Chuck majd kibújt a bőréből örömében és úgy kellett az Elöljárójának visszarángatni a munkájához. Ben és Adam azonnal az Építőkhöz rángatták, mondván, hogy Minho már úgyis kint van az Útvesztőben, így úgysem tud csatlakozni hozzá. Gally enyhén szólva nem örült a jelenlétének, de Alby pillantásai miatt egy szót sem szólhatott.

Newt ebédnél találta meg és már belekezdett volna egy kiselőadásba, hogy Lucynak nem lenne szabad megerőltetnie magát, mikor Billy, Jackson, Zart, Winston és még azok, akik nem látták kilépni a Táborból köréjük gyűltek és a lány tudtára adták, hogy örülnek a visszatérésének. Lucy mosolyogva biztosított mindenkit arról, hogy jól van, és hogy másnap megy vissza futni, de a tömeg csak akkor kezdett oszladozni, mikor az ebédnek már vége volt.

- Úgy érzem magam, mint valami híresség - jegyezte meg Lucy, miközben visszavitte a tálcáját Serpenyőnek.

- Az is vagy, hidd el - biztosította Newt. - Nagyjából azóta, hogy a Tisztásra léptél.

Lucy ezen jót nevetett, majd visszatért az Építőkhöz, hogy Ben és Adam mellett segédkezzen egy új istálló felépítésén.

Este aztán Minho is megjelent. Ő is örömét fejezte ki, hogy Lucyt a Táboron kívül látja, majd nagy lendülettel levetette magát a lány mellé.

- Szóval, hogy érzed magad? - kérdezte. - Készen állsz holnap visszavágót kérni a Siratóktól?

- Mi az hogy! - élénkült fel azonnal Lucy. - Már halálra unom itt magam. Ha nem szúrok le valamit, én előbb-utóbb kikészülök.