The Maze Runner: Angel in the Maze

Huszonhetedik fejezet

Lucy néhány óra alvást kapott, mert este arra kelt, hogy valaki beront hozzá.

- Lucy! - zokogott az illető, majd felugrott az ágyra és olyan szorosan ölelte át a nyakát, hogy a lány alig kapott levegőt. Ráadásul még félig aludt, ezért azt se nagyon tudta, mi történik.

- Mi... Chuck? - kérdezte, mikor nagyjából magához tért.

- Annyira féltem! - temette a vállába a fejét Chuck. - A sikolyaid meg az ordításod... jaj, Lucy, borzalmas volt...

- Ne haragudj, Chuckie - simogatta a fiú fejét Lucy. - Nem akartalak megijeszteni. Most már jól vagyok, nincs semmi bajom... Még pihenek egy kicsit, utána visszamegyek dolgozni.

- Nem akarom, hogy kimenj az Útvesztőbe... - motyogta a fiú. - Mi lesz, ha legközelebb...?

- Nem lesz semmi baj, hallod? - tolta el magától Lucy Chuckot, hogy a szemébe nézhessen. - És vissza kell mennem. Én vagyok az egyetlen, aki képes a Siratókkal harcolni. Meg kell ritkítanom őket, hogy amikor megtaláljuk a kijáratot, minél kevesebb állhasson az utunkba. Addig is erősnek kell lennünk és ki kell tartanunk.

- Hogy tudsz ilyen erős maradni? - kérdezte Chuck.

- Azokra gondolok, akik fontosak nekem - mosolygott Lucy. - Értük bármit megtennék. És mivel egyszer már összezuhantam itt és végignéztem, mennyire megviselt mindenkit, el akarom kerülni, hogy még egyszer aggódniuk kelljen miattam. - Keserűen felnevetett. - Nem nagyon sikerült, mi?

- Nagyon féltünk - mesélte Chuck. - Newt el sem hagyta a szobádat. Engem nem engedtek fel, de én is lent voltam a lépcsőnél és vártam, hogy felébredj. Minho, Ben és Adam rendszeresen benéztek hozzád, mindig Clintéket nyaggatták, hogy mi van veled.

- Na, ez az a Chuck, akit én ismerek - borzolta össze a fiú haját Lucy. - Te vagy az én vicces mesélőm. Ha te meséled a Tisztásbeli sztorikat, azok mindig kapnak valami pluszt, amin jót nevetek. Épp ezért szedd össze magad és mesélj nekem valamit. Elegem van már abból, hogy mindenki bököttül depressziós körülöttem.

Chuck végre felnevetett, majd elhelyezkedett Lucy oldalán és már nyitotta volna a száját, mikor beviharzott Newt.

- A bökött életbe, Chuck! Arról volt szó, hogy hagyod pihenni, nem arról, hogy felrázod álmából!

- Ne szidd le, Newt, örülök, hogy feljött - védte meg a fiút Lucy. - Amúgy se nagyon tudtam aludni, ezek az emlékek teljesen kikészítettek.

- Tényleg, te már emlékszel! - élénkült fel Chuck. - Láttad a mamádat? Vagy a családodat? Esetleg...?

- Nem, Chuck, mondtam, hogy ne kérdezz rá! - szakította félbe Newt. - Esküszöm, te vagy a legrosszabb Zöldfül eddig. Mint egy pólyás, a francos életbe.

- De miért nem kérdezhetek rá? - értetlenkedett Chuck. - Ti mindig csak azt mondjátok, mit csináljak, mit ne csináljak, de sose mondjátok meg, miért!

- Megvan az okunk rá - felelte Newt nyugodtan. - Jelen esetben az, hogy Luce nevében nem beszélhetek. Te többnyire olyan dolgokra kérdezel rá, amik őt érintik és az engedélye nélkül nem akarok beszélni róluk. Ha ő úgy dönt, hogy megosztja veled, akkor örülhetsz, de ha nem, akkor sem tőlem, se senki mástól nem fogod megtudni.

Lucyt hihetetlenül meghatotta, hogy Newt ennyire odafigyel rá és az érzéseire. Ez előhozta belőle egyik régi emlékét, ami alvás közben bukkant fel. Úgy döntött, ez lesz a legjobb alkalom rá, hogy megossza.

- Chuck, magunkra hagynál minket egy kicsit? - kérte a fiú Lucy. - Valamit szeretnék megbeszélni Newttal.

- És én nem hallhatom? - durcáskodott Chuck.