The Maze Runner: Angel in the Maze

Harmincnyolcadik fejezet

Bár sajgott mindene, Lucy azonban egyből elfeledkezett erről, mikor észrevette a tisztársakat a nyitott Nyugati Kapuban. Az arcokon egytől egyig döbbenet és sokk keveréke tükröződött, a szemük pedig csodálattól csillogott. Lucy tudta, hogy olyasmit hajtottak végre, amit korábban senki más, így érthető volt a fiúk reakciója, de kicsit feszélyezte is ez a figyelem. Megint úgy érezte magát, mikor először használta a képességét.

Ám a figyelmét nagyon gyorsan magára vonta valaki, aki alig várta, hogy átlépje a Tisztás küszöbét.

- Lucy! - zokogott fel Chuck és azonnal átölelte a lányt, amint elérhetővé vált számára. - Hát élsz, tényleg élsz! Annyira örülök!

- Nincs semmi baj, Chuckie - simogatta a göndör fürtöket a fiú fején Lucy. Gyengéden és halkan beszélt, ahogyan csak Chuckhoz szokott. - Ne haragudj, hogy megijesztettelek, nem állt szándékomban.

- Lucy... - fúrta a lány mellkasába a fejét Chuck. - Lucy, Lucy...

Chuck nagyon nehezen tudott lehiggadni, hiába suttogott Lucy megnyugtató szavakat a fülébe. Közben figyelte, ahogy a többiek köszöntötték Minhot és Thomast, mintha ők is hírességek lennének. Jónéhányan hozzá is odajöttek, de kicsit nehezen tudták megölelni, mert Chuck nem volt hajlandó elengedni. Végül Lucy lefejtette a karokat a derekáról és gyengéden letörölte a könnyeket a fiú pufók arcáról.

- Na, ne sírj - mosolygott rá. - Már vége van.

Chuck bólogatott, de nem tudta abbahagyni a sírást. Lucy felegyenesedett, de még fel sem eszmélt, máris valaki más ölelte, ám itt ő volt az alacsonyabb. Az illető a hajába rejtette az arcát, miközben úgy szorította, mintha attól félt volna, hogy betörnek a Siratók és kitépik a karjai közül.

- Istenem, Luce... - suttogta Newt. - Soha többé ne csinálj ilyet, hallod? Soha többé.

Lucy, ha akart volna, se tudott volna megszólalni, annyira megdöbbentette az a törékeny hang, amivel Newt beszélt. Most esett csak le neki, hogyan érezhették magukat a többiek, miközben ők odakint fogócskáztak a Siratókkal. A bizonytalanságtól, a kételytől, az összes korábbi tapasztalatuk miatti reménytelenségtől egy éjszaka alatt bárki összeomolna, és úgy tűnt, Newt nagyon közel állt ehhez. Lucy visszaölelte a fiút, miközben a vállába fúrta az arcát és most még az sem érdekelte, hogy mindenki látja őket. Így, hogy Newt karjaiban volt, hogy érezhette az ölelését, az illatát, az érintését, tényleg elhitte, hogy hazatért.

Minden rendben volt. Visszatért.

Ki tudja, mennyi idő telt el, mire Newt hajlandó volt elengedni. Ahogy Lucy belenézett a barna szemekbe, hihetetlen fáradtságot és megkönnyebbülést látott bennük. A fiú szeme alatt sötét karikák húzódtak, mutatva, hogy egész éjjel virrasztott. Lucy bátorítóan rámosolygott.

- Megmondtam, nem? - szólt kedvesen. - Megmondtam, hogy visszajövök.

Newt erőtlenül felnevetett, miközben megtörölte a szemét.

- Hogyan? - kérdezte. - Hogy sikerült?

- Később elmondom - hárított Lucy és hátrálni kezdett az Útvesztő felé. - Előbb le kell hoznunk Albyt.

Newt arcából kiszaladt a vér.

- Mi? Még él?

Lucy egy szó nélkül megfordult és elindult visszafelé. Látta, hogy Thomas a nyomában jár, ahogy a nyakukat tekerve keresték a helyet, ahová Albyt fellógatták. Mikor megtalálták, Lucy felfelé mutatott. Még nem mert megkönnyebbülni. A fiú még mindig odafenn volt, láthatóan egy darabban, de nem mozgott.