Sebességkorlát nélkül | ✔|

20.Fejezet (2/1)

-DALMA

Mosolyogva sétáltam vissza a szobámba ahol Mia még mindig aludt csak mostmár az egész ágyon szétterpeszkedve. Még nyolc óra se volt, de én már túl éber voltam ahhoz, hogy visszaaludjak a gépem csak délután indult Miára pedig ráfért már a pihenés szóval a laptopommal az ölembe leültem a szobában található fotelre és a hétvégi elemzéseket néztem át és közben rendeltem egy kávét magamnak.

-Mért nem keltettél fel? – kérdezte Mia és nyújtózkodott egyet.

-Mert rád fért a pihenés gyakorlatilag egész éjjel úgy aludtál, mint akit fejbe vertek. Lenémítottam a telefonod is – mondtam.

-Nem akarsz velem összeköltözni? Megkönnyítenéd az életem – sóhajtotta.

-Apukád szerintem nem támogatná - nevettem - Rendelj valami reggelit – mondtam miközben elővettem a rezgő telefonom a zsebemből.

-Mi ez a mosoly? – kérdezte Mia – Kivel beszélgetsz?

-Tessék? – néztem fel a telefonomból.

-Kivel beszélgetsz? – ismételte meg.

-Senkivel – ráztam a fejem – Lana küldte, hogy van annyi időm, hogy elutazzak pár napra Németországba az osztrák futam után – magyaráztam.

-Ericre rá fér, hogy egy kis időt töltsön veled. Olyan furcsa mostanában talán te kideríted, hogy mi van vele – sóhajtotta – Az új kezelésre fogja, de mi van, ha már nem szeret? – kérdezte.

-Mia te is tudod, hogy ez nem igaz Eric szeret téged – mondtam.

-Csak néha úgy érzem túlságosan is elhanyagolom. Mióta beálltam apa mellé segíteni állandóan dolgozom, egy kis részem örül ennek, mert így nem Eric állapotán őrlődőm, de közben bűntudatom van, mert így nem vagyok mellette – magyarázta.

-Te is tudod, hogy Eric sem akarja, hogy mellette ülj a kemo közbe. Ő nem akar sebzettnek látni, mert csak rosszabbul fogja érezni magát. Nagyon szeret téged – szorítottam meg a kezét – Hamarosan vége lesz most ezzel az új kezeléssel van remény, hogy vége legyen, csak gondolj erre!

-Köszönöm, hogy a legjobb barátja vagy mind a kettőnknek – ölelt át.

Imádtam utazni, de a hosszú repülő utakat nem annyira szerettem. Így mikor végre hazaértem boldogan vetettem rá magam az ágyamra miközben csak arra tudtam gondolni, hogy hosszú egy hét elé nézek. Függője lettem a lopott pillanatoknak Charlesal.

-Dalma meddig is maradsz? – kérdezte anya.

-Három napot anyu – mondtam még mindig hason fekve.

-Holnap elmehetnénk meglátogatni a nagyszüleidet – mondta.

-A nagyi meg fog ölni anyu – néztem kétségbeesve anyára.

-Az biztos – nevetett.

-Te is kivoltál na akkor ő milyen állapotban lehetett anya nem mehetünk – ráztam a fejem.

Nincs is jobb, mint a nagyi főztjénél, de nem akkor mikor az előétel egy jó nagy adag kioktatás arról, hogy nem voltam képes felhívni őket, hogy hogy vagyok, és hogy nagyon bajom is eshetett volna. A nagypapa azért néha közbeszúrt, hogy igazán jól vezetek és látszik, hogy Lewis sok tanácsot adott még korábban ami miatt a nagyi sötét pillantásokat lövelt felé. Aztán mikor a nagyi a kioktatás végére ért nagypapa halkan oda súgta, hogy akkor szerezzek már neki a magyar futamra jegyet, mert eljönne én pedig csak bólogattam. Nagypapáról tudni kellett, hogy hatalmas Ferrari drukker. Ebéd közben nagyi áttért a másik két testvéremre is hogy ők is milyen ritkán látogatják meg és hogy ez már mennyire hihetetlen. Mire hazaértünk legalább olyan nyúzott voltam, mint egy versenyhétvége után.