Sebességkorlát nélkül | ✔|

25.Fejezet

MAGYARORSZÁG

-DALMA

A reggeli anyával elég szűkszavúan alakult. Annyira ideges voltam, hogy enni sem igazán akaródzott de muszáj volt mert nem akartam anyát is még idegessebbé tenni ezért lenyomtam a torkom a kedvenc palacsinta reggelim. A versenyig pedig gyakorlatilag Lana és Claire idegeire mentem de ők ezt nem tették szóvá csak mosolyogtak barátságosan.

Aztán elérkezett vánszorogva végre a pillanat mikor kigurulhattam a rajtrácsra.

A felvezető kör után erősen markoltam a kormányom a szívem olyan hangosan dobogott, hogy minden mást elnyomott miközben a lámpák felvillantak.

Egy...Kettő...Három...Négy...Öt...

Az autók szokás szerint szinte egyszerre indultak meg ki jobban ki rosszabbul kapták el a rajtot. Szerencsére én az előbbibe tartoztam. Tudtam a cél az, hogy amennyire csak tudok, el kell húznom Maxtől, hogy a boxkiállásnál a visszajövetelem ne legyen elég távoli ez azonban hatalmas feladat volt. Az egész csapat tudta, hogy a mi autónk nem olyan erős, mint a Red Bull vagy a Ferrari igazából még mindig nem értettük honnan akasztottam le a polet érő időt. Mélyen legbelül hittem, hogy megnyerhetem a hazai futamomat. Lehet, nagyképűen hangzik, de szinte a kezemben éreztem a trófeát.

-Rendben Dalma most kiállunk a visszajöveteled pont úgy lesz, hogy az az öt ember még nem járt boxban közepes keveréket kapsz! – mondták a rádiómba.

A versenyem másodikfele ugyan arról szólt, mint az első. Próbáltam a legtökéletesebb köröket teljesíteni és lopni a tizedeket hogy egyre közelebb érjek az engem megelőző Maxhez. Az utolsó öt körre minden begyorsult. Az utolsó kör kezdeténél sikerült már DRS távolságba lopnom magam aminek köszönhetően a második DRS zónában megtörtént az előzésem és átvettem a vezetést Maxtől. Nem foglalkoztam azzal már, hogy figyelnem kellene a gumijaimra csak az pörgött a szemeim előtt, hogy már csak méterek választanak el a győzelemtől. Direkt nem néztem a visszapillantóba. A sors idegőrlő fintorra volt, hogy az utolsó két kanyarba sikerült Maxnek újra előzési pozícióba kerülnie mögöttem. Nem nagyítom a dolgokat, ha azt mondom, hogy az utolsó kanyar után az egyenest már csukott szemmel tettem meg.

Úgy éreztem a szívem kiugrik a helyéről miközben az egész testemben remegtek és könnyek gyűltek a szemem sarkában. Nem fogtam fel azt, amit a csapat a rádióba harsogott. Még azután sem tudatosult bennem hogy hányadik lettem miután beálltam a helyemre. Úgy éreztem mintha az utolsó agysejtemet elvesztettem volna az utolsó kanyarba gyakorlatilag teljes sokkban voltam miközben kiszálltam.

A csapatom szinte ugyan olyan sokkban volt, mint én miközben gyakorlatilag egy emberként vetették a nyakamba magukat.

-Megcsináltad! – mondta Claire miközben átölelt.

-Megcsináltam – suttogtam.

-Dalma mi volt ez a verseny? – kérdezte David mosolyogva.

-Egy csoda? – kérdeztem vissza és szinte fel sem ismertem a saját hangom.

-Gratulálok nem semmi hétvégét teljesítettél és ez a verseny! Nagyszerűen hárítottál az utolsó kanyarban – mondta.

-Az utolsó kanyarokban azt hittem végül Maxnek sikerül majd megelőznie, de csak az hajtott, ha eddig vezettem, akkor pont most nem okozhatok csalódást a hazai szurkolóimnak és a csapatnak sem. Szerintem mind a gumikből mind a motorból kifacsartam, amim csak maradt – vallottam be.

Az interjú után felsorakoztunk a díj átvételhez. Szinte teljes testemben remegtem és a mosolyom levakarhatatlan volt. Az arcomon végig terült egy mosoly miközben átvettem a trófeámat és a magasba emeltem. A trófeát a kezemben tartva tudatosult bennem hogy mit is vittem véghez ma és miközben a Himnusz szólt a szemeim ismét megteltek könnyekkel. A pezsgőzés után Maxel és Charlesal megvártuk még nagyjából kiürül a terep majd egymás után együtt indultunk le a dobogóról. Charles hirtelen elkapta a karom és visszarántott hogy a fülembe súgjon.

-Üdv jövőévi csapattárs – suttogta én pedig megmarkoltam az overálja hátulját – Gratulálok – fúrta a tekintetét az enyémbe.

-Én is neked – mosolyogtam rá – Na menjünk adjunk csoportos interjút – engedtem el mikor az ajka csak pár milliméterre volt az enyémtől.

-Gonosz vagy – mondta.

-Bárki láthat minket – világítottam rá – Mikor indulsz haza?

-Nem tudom még – rázta a fejét miközben együtt sétáltunk a sajtó szobába ami előtt Lana állt.

-Gyere velünk enni este Miával, Ericcel és Georgeal megyek elvileg szóval te nem akarsz jönni? – kérdeztem.

-Ez a Williams első győzelme évek óta nem ünnepeltek? – kérdezte Charles meglepetten.

-Oh dehogynem csak nem ma – vigyorgott Lana – Nagy bulit csap a csapat Angliában a nyári szünet utolsó hetében most mindenki egyhangúan egyetértett abban hogy sietni szeretne haza a családjához szóval pakolunk és mindenki szétszéled majd a bulival hangolódunk rá újra a munkára – magyarázta – Charles még pár dolgot meg kell beszélnem Dalmával szóval ha most megbocsájtasz.

-Persze nekem is még meg kell beszélnem dolgokat – bólogatott.

Az interjúk után azért a csapattal koccintottunk egyet és megbeszéltük hogy hamarosan küldve lesz az email amelyben minden le lesz írva az ünneplő buliról ami teljes egészéből Georgeról és rólam fog szólni. Utána visszamentem a szállodai szobámba hogy összepakoljam a maradék cuccomat majd a többi barátomat összeszedve elinduljunk hozzánk. Anya kitalálta, hogy a vacsora legyen nálunk a kertben mert imád nagy társaságra sütögetni. Meglepődtem mikor a szobám előtt megpillantottam Ericet és Charlest akik elmélyülten beszélgettek, de mikor meghallották a lépteim elhallgattak és mind a ketten felém fordultak.

-Sziasztok – billentettem félre a fejem.

-Mia azt mondta menjek veled neki még megbeszélése van – magyarázta Eric aki legalább ugyan olyan sápadt volt mint tegnap.

-Én csak azért jöttem, hogy elmondjam, benne vagyok az estébe – magyarázta Charles miközben elléptem mellettük és beütöttem a szobám kódját.

-Nagyszerű akkor adjatok öt percet – léptem a fürdőbe hogy leellenőrizzem, mit hagyok ott.

-Dalma figyelj, nem akarsz elmondani valamit, ami egy 180 cm-es Ferrari pilótához, kapcsolódik? – kérdezte Eric és a hangjából kiéreztem, hogy ő pontosan tudja, hogy mi van közöttünk.

-Jaj, még...izé... Nem volt esélyem elmondani, hogy ő és én, nos...Mi – néztem Charlesra aki csak vigyorgott a küszködésemen – Szeretjük egymást – böktem ki végül a padlót bámulva.

-Értem – bólogatott.

Miután még egyszer átnéztem a szobám összeszedtük még Georgeot és négyen együtt mentünk el hozzánk. Anya boldogan és mosolyogva fogadta a velem érkező három fiút és már be is fogta őket segíteni.

Épp befejeztem a zöldségek aprítását mikor Eric sétált oda hozzám idegesen.

-Beszélhetnénk? – kérdezte.

-Persze – mosolyogtam rá és együtt elindultunk a kert másik végébe, hogy leüljünk a kerti pavilonba.

-Ugye tudod, hogy mindig te voltál és leszel a legjobb barátom? – kérdezte.

-Persze – billentettem el a fejem értetlenül.

-Dalma – nyelt egyet – Én nagyon szeretlek – mondta és köhögni kezdett – Én... – vett egy mély levegőt – Nem fogok meggyógyulni – suttogta és tompa tekintetét az enyémbe fúrta én pedig azt éreztem mintha valaki hirtelen kirántotta volna a talpam alól a talajt.