Sebességkorlát nélkül | ✔|

27. Fejezet

-DALMA

Eric csütörtökön hagyott itt minket. Megállt a szíve miközben aludt. Bármennyire is szeretett volna távol maradni a kórházaktól hétfő estére már nagyon rossz állapotban volt. Az állapota rohamos gyorsasággal romlott le. Miával mellette volt én pedig akkor értem vissza a mosdóból mikor a gép, ami a szívét nézte fülsiketítően visítani kezdett. Tudtam, hogy azt a hangot soha sem fogom elfelejteni. Amíg az orvosok kitereltek minket és megpróbálták újra éleszteni Miát öleltem szorosan magamhoz, akinek az egész testété rázta a zokogás és alig tudott megálli a lábain.

Az orvosok nem tudták újra éleszteni Ericet én pedig nem fogtam fel hogy elment. Szinte amióta megtudtam, hogy hamarosan elmegy el sem mozdultam mellőle. Az elmúlt napokat az emlékeink felidézésévek töltöttük mindenről, ha egy filmet néztünk utána rögtön feltettük egymásnak a kérdést, hogy emlékszik-e a másik mikor először láttuk. Hogy a horrorokat mennyire ki tudtuk parodizálni...

Nem éreztem mást csak ürességet miután Miát nagy nehezen elvitte Christian én még legalább fél órán keresztül ültem a váróban. Hirtelen megcsapott az érzés hogy teljesen egyedül vagyok és elkezdtem magam ostorozni, hogy mért erősködtem azért, hogy Charles hazamenjen. Nem volt arcom felhívni, mert tudtam, ha felhívom, akkor ki kell mondanom a szavakat, amiket még nem álltam készen kimondani. Tudtam, hogy sírnék, ő pedig nem tudna gyorsan ideérni.

Eric szülei a hét végére már meg is szervezték a temetést. Miközben az urnáját néztem nem bírtam sírni. Akár mennyire is éreztem, hogy sírni szeretnék nem jöttek a könnyek csak álltam ott miközben Mia kezét szorongattam, aki zokogott mellettem.

A temetés után összefolytak a napok. Nem tudtam, hogy éppen nappal van-e vagy éjszaka. Állandóan régi videófelvételeket néztem a szobám sötétjében. De még mindig nem sírtam. Csak aludtam és a felvételeket néztem.

Egyik reggel – gondoltam az volt – anya masírozott be a szobámba és minden figyelmeztetés nélkül felhúzta a redőnyöm.

-Ezt miért kell? – kérdeztem és a fejemre húztam a takaróm.

-Elég lesz Dalma, hagyd abba az önsajnálatot – mondta szárazon sokkal szárazabban, mint kellett volna a jelen helyzetben.

-Hagyj békén te ezt nem... – kezdtem, de a szavamba vágott.

-De tökéletesen értem és átérzem szívem! Képzeld pár éve én is elvesztettem a legjobb barátomat majd talpra álltam a családom miatt és miatta, mert tudtam, hogy sosem akarná, hogy egy olyan ronccsá váljak az elvesztésével – nézett rám és a tekintete tele volt fájdalommal.

-Anya nekem nem megy – görbült le a szám – Nem megy, valami nem stimmel velem – mondtam – Nem tudok sírni, fáj, annyira fáj, de nem tudok sírni. Annyira fáj, hogy belepusztulok, miközben a régi videókat nézem, semmi érzem, hogy jönnének a könnyek, de közben még sem – remegett az ajkam – Pedig ő is olyan volt, mint a családom.

-Apád halála után sem sírtál Dalmi – simított ki egy tincset az arcomból – Miközben a koporsóját leengedték nem sírtál, sőt utána még napokig nem. Te ilyen vagy drágám – ölelt át.

-De sírni akarok meg akarok könnyebbülni. Én... Azt akarom, hogy itt legyen, velem itt üljön, mellettem együtt élvezzük a szünetem.

-Azt szeretném, hogy elmenj, kicsit szakadj ki a környezetből, ami rá emlékeztet, ahol minden sarokhoz van közös emléketek – simogatta a hátam.

-Hová menjek? – kérdeztem.

-Ahová a szíved húz kicsim.

-Úgy érzem sehová – vallottam be – Én nem akarok sehová semmi menni csak ülni a sötét szobámban...