Sebességkorlát nélkül | ✔|

33.Fejezet (2/2)

-Mia – indultam meg felé, de ő már abban a pillanatba hátat is fordított és el akart menni, de én nem hagytam és elkaptam a karját – Kerülsz, de mért? – kérdeztem.

-Ezt most komolyan kérdezed? – vágta oda távolságtartón.

-Öö...Igen – néztem rá értetlenül.

-Mert sajnos én nem tudtam ilyen gyorsan túltenni magam azon, hogy a barátom, aki amúgy a te legjobb barátod volt meghalt. Én nem tudok mosolyogni és úgy sétálni, hogy ne érezzem a hiányát minden percben. Én nem érzem, úgy hogy ez így jó. Én nem tudtam egyik pillanatról a másikra kitörölni az életemből...

-Nem tudsz, semmit sem. Nem tudod, mit érzek – vágtam a szavába – Nem tudod, mi történik velem, mert nem vagy hajlandó felvenni, ha hívlak.

-Bocsáss, meg hogy többet nem akarok részt venni a Dalma Kovács showban! Hogy nem akarom, hogy minden percem körülötted forogjon, én csak gyászolni akarok úgy, hogy nem látlak téged. Te mindig fontosabb voltál neki, én nem érhettem a nyomodba soha erre te már tovább is léptél – horkantott fel – A Csodás Dalma jövőre a Ferrari csapatát fogja erősíteni és milyen csodás lesz látni, ahogyan majd összejön Charles Leclerckel és minden újság címlapján pózolnak majd! – vágta a fejemhez én pedig úgy éreztem mintha felpofoztak volna.

-Mia – hallottam meg Carly hangját a hátam mögül, aki valószínűleg minden egyes szót hallott.

-Milyen megható még a családi életed is rendeződni fog! Hát ez nem csodás te boldogan úgy tehetsz, mint... – mondta, de én felemeltem a kezem és rá fél percre a tenyerem már az arcán csattant.

Mind a ketten meglepetten néztünk a másikra. Ezelőtt még soha nem ütöttem meg Miát. Sőt igazából soha nem is vitatkoztunk ez volt az első, hogy ilyen dolgokat vágott a fejemhez és nekem ez nagyon fájt. Hirtelen Carly elkapta a karom és maga után kezdett húzni, meg sem állva a csapatom bázisáig ott hagyva a talán még mindig sokkban levő Miát.

-Jól vagy? – kérdezte én pedig csak a fejem ráztam és elsírtam magam – Annyira sajnálom – mondta és átölelt én pedig úgy éreztem abban a pillanatban hihetek neki és a vállába zokogtam.

-Hé Dal... – lépett be George, de el is hallgatott.

-Hívd ide Charlest – mondta Carly nem foglalkozva azzal, hogy valószínűleg George is meglepődött azon, hogy mi ketten ott állunk egymást átölelve – Még most George! – szólt rá olyan stílusban ahogyan Toto szokott dirigálni az embereknek.

Alig három perccel később már nem a testvérem ölelt és próbált megnyugtatni, hanem Charles miközben George és Carly az ajtó mellett állva méregettek minket aggódva.

-Mi történt? – kérdezte miután a könnyeim abba maradtak és már nem remegtem úgy, mint aki fázik, de csak megráztam a fejem.

-Ne nézz így rám, nem csináltam semmit, Jézusom – mentegetőzött Carly – Mia mondott neki nem szép dolgokat igazából elég durva dolgokat vágott Dalma fejéhez. Ha rólam mindenki azt mondja, elkényeztetett hercegnő vagyok, akkor igazán nem tudom rá mi a megfelelő jelző – rázta a fejét – Komolyan lehet őt ismerte mindenki félre – morogta. 

-Carly csak a lényeget. Várj, te tudod mit beszélnek a hátad mögött? – mondta George.

-Erickel kapcsolatos dolgokat mondott neki – mondta tömören. A fejem Charles nyakába temettem, és próbáltam elnyomni az újabb könnyeket, miközben a pólója hátulját szorítottam.

-Akkor ma elmarad az ünneplés ugye? – suttogta a fülembe Charles.

-Tényleg úgy viselkedem mintha Eric sosem lett volna? – kérdeztem rekedt tompa hangon körül nézve.