Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Márk feszültté vált a hírtől, hogy ott vannak a szülei.
- Nem vettem fel nekik ha hívtak, inkább nem beszéltem egyikükkel sem. - adott választ aminek köszönhetően megértettem mindent - Nem tudom, mit mondhatnék nekik. Azt sem akarom, hogy téged traktáljanak, hazudni pedig nem fogok.
- Mond el. - motyogtam a padlót bámulva.
- Tessék? - fordult felém.
- Mond el nekik. - ismételtem meg az előbbi mondatom.
- De ...
- Nincs de! Ezt kell tenned. - emeletem meg a hangom.
Ahogy kimondtam elhagytam a szobát. Bezárkódtam a fürdőbe.
- Mia! Kérlek beszéljük meg. - kopogott az ajtón.
Tudom, hogy ez a helyes döntés bármilyen rossz is nekem. Azt akkor sem viselném el, ha eltaszítaná őket miattam.
Néhány percig könyörgött majd abba maradt a kopogtatás. Először az ajtót zártam ki, vártam egy kicsit csak aztán mentem ki.
Adél egy üveg vízzel a konyhából jött épp.
- Elment? - kérdeztem.
- Ühüm. - ásított közben - Össze vesztetek?
- Ilyenről szó sincs. Neharagudj, ha felébresztettünk.
Vissza ment aludni.
Azon gondolkodtam mi lesz ezután, ide jönnek? Mit fognak szólni az egészhez? Ezek és hasonló gondolatok cikáztak a fejemben egészen reggelig.
- Ilyen korán ébren vagy? - lepődött meg Adél mikor meglátott a nappaliban valamivel reggel hét óra után.
- Nem aludtam.
- Akkor mégis össze vesztetek? - ült le mellém a kanapéra.
Röviden elmondtam az este történéseit.
- Butaság ezen kattogni. - ölelt meg - Hozok egy kávét neked is.
- Az jól esne.
Együtt megkávéztunk aztán ő el is ment itthonról.
- Zárd be. - szólt vissza az ajtóból.
Úgy is tettem. Majd vissza ültem az eddigi helyemre.
Ha mellettem van valaki jól viselem a történteket, de amint magamra maradok eltölt a rettegés meg a szorongás. Igyekeztem tanulással foglalkozni, ezzel kicsit vissza fogni a félelmem több kevesebb sikerrel.
/ Néhány órával később /
Belefeledkeztem a tanulni valóba így mikor a szoba ajtaja kinyílt halálra rémültem.
- Én vagyok. - lépett be Márk.
Gyorsan meg is ölelt látva mennyire megijedtem.
-Az én hibám, túlságosan bele merültem.
- Apáék a nappaliban vannak. - fürkészte az arcom - Látni akarták, hogy vagy.
Csak egy sóhaj hagyta el a szám.
Átöltöztem, nagy levegőt vettem majd Márk mögött kisétáltam.
Ernő felugrott a kanapéról ahogy meglátott, gyors léptekkel közelített. Melinda sírva csatlakozott az öleléshez.
- Anya...megígérted!
- Jó jó ... tudom. - szipogott és törölgette a könnyeit - De egyszerűen nem megy. Olyan mintha a lányom lenne és szörnyű belegondolni abba ami történt. - folytatta a sírást.
- Ha tudunk bármit tenni ... csak szólj. - mondta ellépve Ernő.
- Még szerencse, hogy Gergő oda ért. - ez a mondad rengetegszer elhangzott különböző formákban Melinda szájából.
Ez elég feszültté tette Márkot.
- Majd mi is szeretnénk megköszönni Gergőnek...- kezdte ismét.
- Hányszor mondod még el? Miért dörgölöd folyamatosan az orrom alá, hogy ő mentette meg?! Tudom az egész az én hibám ha nem küldöm el meg sem történt volna! Eléggé bűntudatom van nélküled is! - akadt ki - A kurva életbe. - elrohant.
A bejárati ajtó olyan erővel csapódott be, azt hittem tokkal együtt kiszakad a helyéről.
