꧁Fuss Ha Élni Akarsz!꧂ +18 [1.][2.][3.][4.Évad][BEFEJEZETT]

15. Fejezet.

Nagyon meglepődtem, hogy útlevelet vagy személyit sem kértek tőlünk a határnál. Damian felmutatott egy kártyát, és már nyitották is a kaput, a fegyveres őrök. Elhajtottunk, én pedig csak néztem vissza, a határ felé.
Elhagytam Amerikát, ahol születtem, ahol felnőttem! Most pedig egyenesen tartok apám felé. Egy olyan országban vagyok, ahol nagyon utálják a magamfajtát. De ezek szerint nem mindenki!

-Messze vagyunk még?- Fordultam Damian felé.

-Annyira nem!- Mosolygott. -Nem sokára be érünk egy kisfaluba, ahol rengeteg kis ház lesz. Mexico is olyan, hogy vannak részei, ahol jobban élnek, és olyan is, ahol hatalmas a szegénység! Hát mi az utóbbi felé megyünk. A szegények között találtak apádék, rengeteg képességekkel rendelkező embereket. Felnőtteket, és gyerekeket egyaránt!- Mesélte. -Apád nagyon sokat szokott segíteni, a környező családoknak.- Hát igen, ez apura vall!
Másfél óra utazás után a sivatagban, elértünk egy helyre, ahol valóban hatalmas nyomor uralt mindent. Gyerekek rohangáltak mezitláb a porban, de mégis milyen vidámak voltak Damian láttán.

-¡Hola Damian tio!- Kiabálták Damian-nek.

-¡Hola- Mondta nekik hangosan.

-Damian tío!- Boldogan futottak az autó után.

-Mit kiabálnak?- Érdeklődtem.

-Köszöntek, és azt kiabálták, hogy Damian bácsi.- Nézett bele a visszapillantó tükörbe, mosolyogva a gyerekekre. Mosolyra húztam én is az ajkaimat, annak láttán hogy ennyire szeretik őt!
Egyszer csak elértünk egy három szintes, nem kicsi házhoz, ami nem volt olyan rossz állapotban, mint a többi. Sőt egyenesen szép volt! Fa kerítés vette körül az épületet, és rengeteg katona volt az udvarban, na és persze sok kisgyerek könyvekkel kezükben.

-Ez egy árvaház, és egy iskola egyben?- Néztem az említett épület felé.

-Nem! De viszont a ház mögött van egy épület, ami egy iskola! Ott tanítják a gyerekeket, és a kamaszokat a nyelvünkre. Meglepődnél, hogy milyen sokan beszélték amúgy is az Angolt. Szóval ennek köszönhetően, nem olyan nehéz a képességüket fejleszteni!- Behajtott az udvarba. Amint kiszálltunk, a gyerekek megrohamozták Damiant.

-¡Hola Damian tio!- Ismételgették, ő pedig leguggolt hozzájuk, és maga elé vette a táskáját. Rengeteg csokit, almát vett elő, amiket szét osztogatott.

-Gracias!- Mondogatták boldogan, és már neki is láttak a nasi evésnek.

-Milyen aranyosan!- Lépett mellém Ava.

-Azok!- Mosolyogtam.

-Damian-től pedig milyen rendes dolog, hogy hozott a gyerekeknek édességet!- Jegyezte meg.

-Hát igen.- Sóhajtottam, majd oda sétáltunk hozzájuk. -¡Hola- Köszöntem, az emberek pedig vissza köszöntek, egyszer csak megállt mellettem egy kislány, aki nyújtotta felém a csokiját. -Ó azt szeretnéd, hogy bontsam ki?- Leguggoltam hozzá.

-Neked szeretné adni.- Mondta Damian.

-De hisz ez a tiéd szépségem!- Simogattam meg fekete fürtjeit.

-Tuyo Aina!- Szólt a lánynak Damian, a kislány pedig belerakta a kezembe a csokit, végül elszaladt. Értetlenül néztem utána, majd vissza Damian-re.

-Mit mondtál neki?-

-Azt hogy az a övé, de ahogy látom, szimpatikus vagy neki, ezért adta neked.-

-Milyen kis aranyos!- Vissza pillantottam az irányányába. -Gracias!- Ekkor hirtelen felénk indult egy Maxicoi férfi, szemmel láthatóan dühösen.

-Eso no es asunto tuyo!- Kiabálta Damian-nek, majd elkezdtek elég gyorsan beszélni Spanyolul, végül elcsalta a gyerekeket a férfi. Felálltunk Damian-el, és csak kérdő pillantásokkal néztem rá.

-Hát röviden nem tetszett neki, hogy foglalkoztam a gyerekekkel.- Néztünk a fickó után. -Na de mindegy is! Menjünk be, Charlie már biztos vár rád!- Maga elé engedett minket Ava-val, és elindultunk a kétajtós bejárat felé. Becsöngetett a mellettem álló katona, az ajtót pedig egy hosszú barna hajú nő nyitotta ki, aki meglepetten nézett rám.

-Charlie!- Kiabálta, és ekkor megjelent apám, a hatalmas lépcső tetején. Könnyek kusztak szemeimbe, ledobtam magamról a táskámat, és csak szaladtam felfelé hozzá.

-Kislányom!- Átöleltük egymást.
Istenem annyira jó újra látni őt! Megpuszilgatott, és csak szorosan ölelgetett.

-Apu! Úgy hiányoztál!- El sem akartam engedni!

-Annyira örülök, hogy ide értetek épségben!- Kicsit eltávolodtunk egymástól, hogy az arcomra nézhessen. Letörölgette öröm könnyeimet, és csak mosolyogva fürkészte arcom. -Mondd Jessica! Egy látomásban láttad, hogy ide kell jönnöd?- Kérdezte, én pedig nagyon meglepődtem. -Nem is ez a lényeg! A fő hogy itt vagy, na és a kis barátnőd is.- Nézett Ava felé. -Bár őt nem láttam a látomásomban.- Intett neki, hogy jöjjön beljebb nyugodtan.

-Csókolom!- Köszönt, a zavarban lévő lány.

-Apu!- Le sétáltunk a barátnőmhöz. -Ő Ava.- Hátára tettem a kezem. -Ava, ő pedig Charlie, az apám.- Öröm volt kimondani!

-Szervusz Ava.- Kezet ráztak, végül vissza pillantott a barna hajú nőre, aki ajtót nyitott nekünk. -Lányok, ő pedig a feleségem Olivia!-

-Üdvözlöm!- Kezet ráztunk. -Örülök, hogy megismerhetem.-

-Sziasztok!- Mosolygott. Ekkor betoppant az ajtón ő! A lélegzetem pedig elállt!

-Ó szia fiam.- Fordult felé Olivia. -Jessica, Ava, bemutatom nektek a fiamat, Alexander-t.

-Szia.- Köszönt nekem, végül kezét nyújtotta. Elállt szavam és a lélegzetem, végül kezet ráztam vele. Olyan mintha egy idegen lenne!

-Alexander elindult a keresésedre.- Kezdett bele apu. -De sajnos nem talált meg téged. Vissza kellett jönnie, mert a Kormány a nyomában volt!- Nem akartam elhinni apu szavait. Szóval így titkolt el mindent. Ava is nem kicsit ledöbbent, amikor kezet ráztak. Damian nem szólt közbe, csak végig engem nézett. -Épp hogy elkerültétek egymást, egy fél nappal Alexander-el.-

-Hmm. Értem.- Vissza pillantottam Alex szemeibe.

-Damian, megmutatnád a lányoknak a szobájukat?- Kéredte Apu, Olivia mellett állva.

-Természetesen!- Bólintott. -Gyertek velem.- Felvettem a földről a táskámat, és elindultunk felfelé a hosszú lépcsőn, a nagy fogadó előtérből. Vissza pillantottam Alex-re, aki még mindig engem nézett.
Mostantól így fogunk élni Alexander? Így maradunk meg egymásnak, amíg valamelyikőnk nem alapít családot? Vajon csak nekem fáj ez ennyire?