꧁Fuss Ha Élni Akarsz!꧂ +18 [1.][2.][3.][4.Évad][BEFEJEZETT]

4/17. Fejezet.

Teljesen lesokkolódtam, a hosszú fehér folyosó láttán. Mindenhol olyan ajtók voltak, mint amilyen mögül én is kijöttem Alex-el. -Szóval itt kísérleteznek rajtunk!- Osontam Alex után, azonban ő megállt egy pillanatra, én pedig neki ütköztem.

-Mire készülsz Jessica?- Nyugodt hangon tette fel kérdését, az előttem álló.

-Hát megszökünk nem?- Kiegyenesedtem én is, majd ekkor lassan felém fordult, a zavaros tekintetével.

-Te nem akarsz engem igaz?- Kezét lassan arcomra tette, végül a hajamba csúsztatta, és megtépte azt.

-Alexander!- Megfogtam csuklóját. -Gyere!- Tartottam karjaimat, hogy átöleljem.

-Hazudsz?- Sziszegte. Közelebb húzta fejemet az arcához, én pedig átölelem őt. A fürtjeim tépését, enyhülni éreztem.

-Nem hazudok!- Suttogtam, ő pedig átölelt.

-Mindig ez van!- Jegyezte meg hangosabban. -Elborul az agyam, a semmitől!-

-Alex halkabban!- Pillantottam magam mögé. -Meg fognak hallani!- Visszanéztem íriszeibe, ekkor a válla felett észre vettem, kettő fekete ruhás őrt, ahogy éppen kifordultak a fal takarásából. Hirtelen rögtönzésből, a mellettünk lévő ajtón belöktem Alex-et, és becsuktam magunk után az ajtót. -Ez meleg volt!- Suttogtam, és felé fordultam, majd tekintete ismét zavarossá vált. Lassan felém kezdett lépkedni. -Alex! Szeretsz?- Kezdek belefáradni abba, hogy folyton vissza rántsam a valóságba.

-Te nem szeretsz!- Suttogta, és neki nyomott az ajtónak, a mellkasával. Igyekeztem hideg véremet megőrizni, a félhomályba burkolózott raktár helyiségben. Egyenesen szemeibe néztem, ahogy ő is ez szerint tett. Kezemmel megragadtam tarkóját, és közelebb húztam magamhoz arcát. Megcsókoltam ajkait, ő pedig csípőmre simította kezeit. Éreztem ahogy egyre jobban, vissza nyertem a bizalmát. Felkapott a combjaimtól fogva, én összekulcsoltam lábaimat a dereka mögött. Férfiassága ágaskodni kezdett, és attól kezdtem el rettegni, hogy magáévá fog tenni! Minden testrészem ellenkezett, azonban a szerepemből nem eshettem ki! Egy rossz döntés, és mind a kettőnket lebuktathat. -Jessica!- Suttogta csókunkba. -Meg kell ölnöd!- Kikerekedtek szemeim. -Bármennyire is akarom, tudom hogy nem lehetsz boldog velem!- Belenézett szemeimbe. Fülemben csengő szavai, olyan furcsa érzéseket keltettek bennem. -Mellettem nem vagy biztonságban!-

-Nem értelek Alex!- Arcát a nyak hajlatomba temette.

-Szeretlek!- Suttogta, végül lerakott. Hátat fordítva nekem, elkezdett kutakodni valami után. Mire észbe kaptam, kezeimbe dobálgatta a ruháimat. -

Most mire készülsz?- Vizslattam cselekedetét.

-Öltözz!- Határozottan felelte, de nem nézett rám. Nem sokat vacakolva, úgy tettem ahogy azt kérte. Magamra öltöttem a katonai felszerelésemet. -Itt van a csapatodnak a ruhái is!- Kezembe nyomta őket, miután felöltöztem. Be pakoltam az említett öltözékeket a hátizsákukba, lehetőleg nevük szerint. A zsákkukba bele volt varrva a monogramjuk, és a ruházatuk nyak részébe is. Ekkor megpillantottam Damian-ét is. Összeszorult a szívem, és rögtön elpakoltam az övét is. -Sietnünk kell!- Gyors léptekben oda igyekezett az ajtóhoz, végül vissza pillantott rám. -Mentsd meg a többieket, én feltartom az őröket!- Kezét a kilincsre tette.

-Alex várj!- Szóltam utána, ő pedig válla felett vissza pillantott rám. -Ennek nem kell így lennie! Te is kitudnál jutni velünk!- Lépkedtem lassan felé.

-Nem lehet, mert akkor megöllek!- Adta válaszul tiszta gondolatait, szavakká formálva.

-Alex!- Vállára tettem a kezem, és csak meredtünk egymás íriszeibe. -Köszönöm!- Nem felelt, csak egy kis halvány mosolyra húzta szája szélét, végül elhagyta a raktár helyiséget.
Nem is tudom mit gondolhatnék, de abban biztos vagyok, hogy most az egyszer önmaga volt!
A rengeteg zsákkal karomon, élesitettem a fegyveremet. Kinéztem az ajtón, és Alex-et már sehol sem láttam. -Sietnem kell!- Teremről teremre jártam, és kiszabadítottam társaimat, a szíjak rabságából. Ekkor betértem Damain műtő termébe is. Szívem majd megszakadt, de cselekedtem kellett.

-Ki az?- Rettegve kérdezte, én pedig odarohantam hozzá.

-Én vagyok az Szerelmem!- Leszedtem róla a szíjakat.

-Istenem Jessica!- Átölelt azon nyomban, könnyei pedig megindultak nyak hajlatomba. -Annyira örülök, hogy nem hallgattál rám, és utánam indultál!- Olyan szorosan ölelte testemet, ahogy én az övét.

-Sietnünk kell!- Szétválltunk, és a kezébe nyomtam a táskáját. -A többiek kint fedeznek!- Adtam tudtára.

-De tőlünk már csak én maradtam. -Valami szőke csávó, aki Alexander-nek mondta magát, mindenkit kinyirt, kivéve engem.-

-Tudom! Láttam.- Lesütöttem szemeimet.

-Mentőexpedícióval indultál utanam?- Kikerekedtek szemei.

-Igen! De kinyírták az Őrmestert, én pedig makacs módon kezembe vettem az irányítást. Utána kerültünk ide.-

-De mégis hogyan jutottál ki?- Értetlenkedett, miközben öltözött.

-A démonból, angyal lett.- Feleltem nyugodt hangon, Alexander-re gondolva. -Na de siess!- Sürgettem, majd oda igyekeztem az ajtóhoz. Kinéztem rajta, azon is bellül a jobb oldalra, ahol megláttam a többieket, ahogy fedezékbe vonulva, vártak ránk a kijárat mellett guggolva. Amint bal oldalra vetettem a pillantásomat, megláttam Alexander-t, ahogy a távolban állva engem nézett.

-Ég veled!- Tátogta, végül rá vetették magukat az őrök. -Alex!- Szóltam utána, ekkor eldördült egy lövés. A többiek azonnal lelőtték a Kormány embereit. Oda rohantam a földön fekvő démonhoz. Már alig élt, de még mindig mosolyogva nézett rám. Megfogtam a mellkasán pihenő véres kezét. -Kijuttattunk!-

-Én már kijutottam Jessica!- Nyögte. -Ígérd meg nekem, hogy boldogan fogsz élni!-

-Alex!- Nem tudom miért kell ilyen érző léleknek lennem vele, azok után amiket tett velem.

-Ígérd meg!- Suttogta.

-Megígérem!- Sírni nem tudtam érte, de nem akartam hogy így érjen véget!

-Sajnálom! Mindent nagyon sajnálok!- Adta tudtomra, de már alig hallhatóan.

-Tudom! Ne beszélj!- Néztem végig rajta.

-Ég veled!- Lehunyta szemeit. Fürkésztem élettelen arcát, végül a keze szorítása is elmúlt.

-Benson Parancsnok! Jönnie kell!- Kiabálta William, közben Damian-el fogták karjaikban, az ikreket. Nem sokkal később, nem kevés embert is hoztak a többiek.

-Soha nem fogom megbocsátani, amiket tettél velem Alex! De akarom hogy tudd, hogy most az egyszer hálás vagyok. Jó ügyért adtad az életed! Ég veled Alexander Diaz.- Elengedtem kezét, majd felálltam. Léptem egyet kettőt hátra, végül a többiek felé futottam.

-Jöjjenek!- Utasítottam az elrabolt embereket, közben jelentettem a Mexicoi kormánynál a helyzetünket.

Ennek nem így kellett volna véget érnie. Nekem kellett volna vele végeznem! De vajon képes lettem volna rá ezek után?