꧁Fuss Ha Élni Akarsz!꧂ +18 [1.][2.][3.][4.Évad][BEFEJEZETT]

3/7. Fejezet.

A férfi kiabálni kezdett az ajtó túloldalán. Felálltam, és magam mögé húztam Alicia-t. Kezébe raktam a papírzacskót, közben fogtam másik kezét. Több sem kellett a férfinak, berúgta az ajtót, a kislány pedig felsikoltott. Ránk szegezte a fegyverét, engem pedig el uralt a harag és a gyűlölet. Rögtön Alexander Diaz jutott eszembe. Kezemet a fickó felé kaptam, és csak suhintottam egy hatalmasat! Ő egyenesen a Tv-ig repült, Alicia pedig csak sírt. -Gyere!- Húztam magam után, és kimentünk a mosdóból. Szerencsénkre a férfi, eszméletlenül feküdt! Leguggoltam a kislányhoz. -Alicia! Segíts! Hozz egy nagy táskát!- Ő bólintott egyet, és a kezembe adta a papírzacskót. Ekkor rá láttam, a holtan fekvő nagyszülőkre, a hálószobájukban. Elkeserítő volt a látvány, szóval becsuktam az ajtajukat, hogy legalább látnia ne kelljen a kislánynak! Elkezdtem elő pakolni minden ehető és iható dolgot, közben figyeltem a férfira. Előkerestem a lány iratait, végül visszatért Alicia egy iskolatáskával. Bepakoltam mindent, amit csak tudtam. Megpillantottam a konyhapulton egy tálkában, a slusszkulcsot. Hátamra kaptam a táskát, megragadtam a kislány kezét, majd a kulcsot is. -Gyere mennünk kell!- Mielőtt távoztunk volna, az ajtó melletti fogason lógott kiskabátját, megfogtam és a kezébe adtam. Kezembe vettem a földről cipőjét, és elhagytuk a házat. Oda sietünk a kocsihoz, ezt követően beültettem őt az anyósülésre. -Vedd fel a cipőt, és csatold be magadat!- Becsuktam az ajtaját, és bepakoltam mindent hátra. Beszálltam én is, végül az út mentén nem tudom merre, de elindultunk. Néha hátra nézegettem, hogy nem-e jön utánunk a férfi, de szerencsére nem!

-Most mi lesz velünk?- Potyogtak könnyei, én pedig megfogtam kezecskéjét. 

-Nyugodj meg, minden rendbe jön!- Igyekeztem nyugodt hangon vigasztalni.
Nem tudom hogy most mihez fogunk kezdeni, de a kis levélben rám bízták a kislányt! Nagyon kedves kis család volt, szóval tartozom nekik! Na meg nem is hagyhattam volna magára Alicia-t. Ember az olyan, aki lelépett volna nélküle? 

Közel 2 óra autózás után, rá pillantottam a néma kislányra, aki álomba sírta magát. Csak haladtunk a végtelen táj felé, amikor egy ismerős autó jött velem szembe. Próbáltam a sofőr arcát kivenni, végül ahogy közelebb ért hozzánk, rögtön felismertem. -Damian!- Suttogtam. A szívem akkorákat dobbant, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból. Rögtön lelassítottam, hogy megfordulhassak. Amint bevettem az "U,, alaku megfordulást, rögvest a nyomába eredtem. Nem akartam hogy felébredjen a kislány, de muszáj volt a gázra lépnem. Azonban Alicia nyitogatta szemeit, végül rám nézett. 

-Nyugi! Most már minden rendben lesz! Majd én vigyázok rád!- Mosolyogtam rá, ő pedig egy szerény mosollyal felelt.
Hiába telt el majdnem fél év, hiába voltak kócosak fürtjei, és hiába volt arca borostás! Damiant, 1000 ember közül is felismerném!
A szívem egyre hevesebben vert, ahogy közeledtem felé, de ez a régi tragacs nagyon nem akarta bírni az iramot. Dudáltam rá, hát ha meghallja, de nagyon messze volt.

-Ki az?- Kiváncsian megfeszült a kislány, az ülésében.

-Ő Damian bácsi! Biztos vagyok benne, hogy minket keres szivem! Szóval muszáj beérnünk őt, de szerintem nem veszi észre a dudát!- Kicsit csalódottan adtam tudtára, Alicia pedig kihajolt az ablakon. -Csak óvatosan!- Nyúltam felé.

-Damian tío!- Kiabálta torka szakadtjából kifelé. Ekkor eszembe jutott az emlék, amikor Dam mellett ültem Apám felé tartva, majdnem egy évvel ezelőtt. A gyerekek ezt kiabálták neki! Már akkor is láttam rajta, hogy mennyire jó ember, hisz olyan sokan szeretik! 

*Visszaemlékezés*

Gyerekek rohangáltak mezitláb a porban, de mégis milyen vidámak voltak Damian láttán. 

-¡Hola Damian tio!- Kiabálták Dam-nek. 

-¡Hola- Mondta nekik hangosan. 

-Damian tío!- Boldogan futottak az autó után. 

-Mit kiabálnak?- Érdeklődtem.

-Köszöntek, és azt kiabálták, hogy Damian bácsi.- Nézett bele a visszapillantó tükörbe, mosolyogva a gyerekekre. Mosolyra húztam én is az ajkaimat, annak láttán hogy ennyire szeretik őt! 

*Visszaemlékezés vége*

Nem volt hiába való, a sok ragyogó kis pofi, mert már magam is tudom bizonyítani, hogy Damian Roy, váltóban egy igazán szerethető ember! 
Most is lehetett rajta látni, hogy nem egy két napja lehetett úton! Biztos vagyok benne, hogy engem keres!
Kihajoltam én is az ablakon. -Istenem! Damian!- Kiabáltam ahogy csak a torkomon kifért.

-Damian tío!- Ismételte meg hangosan Alicia, én pedig rögtön dudálni kezdtem. Észre kell venned!

Már nem is figyeltem az időt, hogy mennyi ideje lehettünk a nyomában, de már a nap is megmutatkozott, kora reggeli fényében. Végül a távolban észrevettem, hogy egyre inkább közeledtünk az autójához. Nem hiába, hisz megállt, vagy lelassított. Biztos voltam benne, hogy nem azért mert észrevett volna minket! Túlságosan messze voltunk még tőle. Hamar feltűnt, hogy félre állt. Egy kis idő után azt láttam, ahogy elkezdett a semmi felé sétálni. Ahogy közelebb értünk, láttam hogy valami van a kezébe, végül térdre rogyott. 

-Édes istenem!- Rögtön felfogtam, hogy mire készül. -Damian!- Ordítottam a nevét, az utolsó szusszanatig.