꧁Fuss Ha Élni Akarsz!꧂ +18 [1.][2.][3.][4.Évad][BEFEJEZETT]

2/6. Fejezet.

Létezik? Tán mégis csak létezik barátságból szerelem? Bár tudnám, hogy mit is érzek valójában! Abban biztos vagyok, hogy hasonlót éreztem Alexander Diaz iránt, csak jóval erősebben! Azonban az idők során kiölte belőlem, pláne amikor ott hagyott minket a Hotelben. Nem törődött azzal hogy mi lesz velem, nem érdekelte még az sem, ha meghalok! Ezzel mindent elárult Alexander, és ma már tudom, hogy ő nem szeretett egy percig sem! De mégis akkor éreztem csak igazán a hiányát!
Meg voltam győződve arról, hogy beleszerettem, és ez kétségtelen! De ahogy teltek múltak a napok, hónapok, a gyűlölködése szépen lassan kiölt belőlem mindent.

Annyira el voltam foglalva Alex-el, hogy közben észre sem vettem azt az embert, aki tényleg igazán jó volt hozzám! Aki minden percben ott volt velem! Damian már a megismerkedésünktől fogva mellettem állt, ő mindig ott volt, amikor szükségem volt rá! Egy percre sem hagyott magamra, még akkor sem, amikor hisztiztem minden kis semmiségen! Azzal viszont tisztában vagyok, hogy ő benne nincs más érzelem, csak barátság! De ettől eltekintve, örülök hogy ő van nekem!
Most sem lett volna kötelessége segíteni nekem, de mégis megtette! Gondosan végig ápolta sebeimet, ennivalót csináltunk! Szemmel láthatóan fáradt, de mégis foglalkozik velem! Nem vagyok még igazán tisztában az érzéseimmel, de azt már tudom, hogy Damian Roy nélkül minden nehezebb lenne!

-Jól vagy Jessi?- Értetlenkedve fürkészte, elmélázó arcomat.

-Ó persze!- Zavarba jöttem, ő pedig elvette állam alól kezét.

-Na gyere együnk!- Egy utolsó mosolyt villantott, végül felállt, és elindult a konyhába. -Na jössz?- Pillantott felém.

-Persze, csak vissza veszem a nadrágom!- Alig hogy kimondtam, ő mindenféle szó nélkül, elfordult. Vissza bújtattam lábaimat, az említett ruhadarabba, végül grimaszolva a fájdalomtól, de fel húztam azt. -Mindjárt visszajövök, csak ezt beviszem a szobádba!- Emeltem fel a pokrócot az ép karommal, ő pedig bólintott. Leült az asztalhoz, én meg útba vettem a hálót. Szépen az ágyára hajtogattam a takarót, végül tekintetem, az ággyal szemben lévő szekrényre szegeződött.

Rengeteg képpel találtam szemben magamat, majd oda bicegtem hozzájuk. Az osztagával készült sok fotó! Szemmel láthatóan, összeszokott kis csapat volt.
Mosolyogva néztem végig a képeken, azonban mindegyiken szerepelt egy kontyos barna hajú lány, Damian oldalán. Szinte az összesen, egymásba voltak karolva. -Ő lehet a barátnője?- Suttogtam, majd ahogy fordultam volna tovább, az éjjeliszekrényen is megpillantottam egy képet, a lányról és róla. Oda bicegtem, magamhoz vettem az említett tárgyat, végezetül erőtlenül az ágyra ültem.

*Látomás*

Damian hirtelen a térdeire esett, a lány élettelen teste mellett. -Samantha!!- Kiabálta könnyek közepette. Karjai ölelésébe fonta, az elhunyt lány testét. -Kérlek ne! Ne!- Előre és hátra dülöngélt, ölelve őt. Szívszoritóan sírt Damian, és csak kérlelte az istent, hogy adja vissza neki a lányt.

-Damian Gyere! Már nem tehetünk érte semmit!- Együttérző hangon szólt egy Katona, a fiatal könnyek közt szenvedő fiúhoz, végül le guggolt mellé.

-Nem veszíthetem el őt!- Lélegzetet sem tudott venni, a zokogástól.

-Sajnálom haver!- A gyászoló fiú hátára tette a kezét a férfi.

*Látomás vége.*

Könnyek közt kaptam vissza a látásomat. -Úristen!- Suttogtam, és számhoz emeltem kezemet.

-Ő volt Samantha!- Adta tudtomra, az ajtófélfának dőlt Damian. Felnéztem lassan az arcára, ő pedig mellém lépkedve, leült az ágyra. -Ő volt a menyasszonyom!- Sóhajtott, én pedig átadtam kezébe a képet. -Ez a fotó pont azon a napon készült, amikor megkértem a kezét. Az ezutáni bevetésen pedig, rajta kapták a csapatot, amikor éppen a cél épületbe hatoltunk be. Ekkor Samantha-t hasba lőtték. Végignéztem az egészet, és azon nyomban magamba zuhantam. Agyon lőttem a férfit, aki lelőtte őt. Azonban már késő volt! Egy dolog vigasztal. Nem szenvedett annyit!- Belenézett íriszeimbe. Megtört arcának látványa, hihetetlenül szívszorító volt!

-Őszinte részvétem!- Vissza pillantottam a fényképre. -Sajnálom Damian!-

-Na ne szomorkodjunk!- Próbált erőt venni magán, és berakta a fiókba a képet. -Ennek már négy éve!-

-Mennyiidősek voltatok?- Felálltam én is, és mellé léptem.

-Mindketten 20 évesek voltunk, de ma már 24 éves fejjel, egy kicsit könnyebb!- Sóhajtott, végül elindult az ajtó felé.
Ez borzasztóan szomorú! Elveszíteni azt, akit mindennél jobban szerettél! A tudat hogy nincs többé, de neked muszáj folytatnod az életedet nélküle!

Követni kezdem őt a konyhába, majd leültünk az asztalhoz. -Láttad igaz?- Kérdezte szemeimbe pillantva, én pedig csak bólintottam. Képtelen voltam elmondani, hogy mit láttam. Hiába mondta hogy rég volt, és hogy már könnyebb neki. A gyász, akkor is benne él! -Na kóstold meg, és mondd el a véleményedet!- Mosolygott rám. Még most is próbál erősnek lenni, pedig biztosan nagyon nehéz lehet neki!

Eleget tettem a kérésének, és megkóstoltam a milánóit. -Nagyon finom!- Felvontam szemöldökeimet.

-Na ennek örülök!- Vigyorra húzta ajkait. -Jó étvágyat!- Elkezdett enni.

-Köszönöm.- Mosolyogtam rá. -Neked is!- Fürkésztem arcát. Azt kell mondanom, hogy hihetetlen ez a srác! Még szakácsnak is kitűnő lenne!