꧁Fuss Ha Élni Akarsz!꧂ +18 [1.][2.][3.][4.Évad][BEFEJEZETT]

2/7. Fejezet.

-Jessi! Látod azt ott?- Mutatott a semmi közepére, egy nagyobb sziklára. Bólintottam, ő pedig visszanézett a cél tárgyra. -Emeld meg mentálisan, és dobd el addig a fáig!- Mutatott jó messze. A fa tőlem legalább lehetett, ötven méterre.

-Hát szerintem az messze van!- Hitetlenkedve néztem rá.

-Menni fog! Csak higgy magadban!- Ránézett ismét a sziklára. Hát legyen!
Az említett tárgy felé emeltem a kezem. Erősen koncentráltam arra, hogy egyáltalán megbírjam emelni. Talán sikerült 10 métert repíteni rajta. -Hát ez meg mi volt?- Felvont szemöldökkel pillantott rám.

-Hát!- Zavarba jöttem, és megemeltem kezeimet azt jelezve, hogy nem tudom. Ezt követően, kiröhögött. -Nem vicces!- Nevettem el magam.

-Na próbáld meg újra!- Utasított, én pedig visszahoztam a sziklát nagy nehezen. Következő próbálkozásra sem sikerült sokkal messzebbre repitenem, végül színténi kinevette a reakciómat. De legalább sikerült jó kedvre deríteni, és már ennyiből megérte az egész!

-Na most mindent beleadok!- Ismét visszahoztam a cél tárgyat. Sóhajtottam egy nagyot, és lassan kifújtam a széndioxidot. Kezemet újból a szikla felé emeltem. -Most menni fog Jessica!- Buzdítottam magamat, a tárgyat pedig sokkal magasabbra emeltem, mint eddig. -Állj hátrébb Damian!- Kiabáltam, ő pedig eleget tett kérésemnek. Csak tartottam a magasban, és éreztem remegni a lábaimat. Ezt követően, éreztem feltámadni a szelet. A copfomból kiszökött hajtincsek, csak úgy lebegtek. Apróbb kövek kezdtek körülöttem keringeni, de én csak a sziklára összpontosítottam. Egy hatalmas üvöltés kiséretében, elrepitettem. Nem volt esélyem megnézni, hogy milyen messze repült, mert erőtlenül térdre rogytam, majd pedig négykézlábra.

-Az nem semmi, ez volt hetven méter is!- Szólalt fel. -Jessica!- Odarohant hozzám, és letérdelt mellém. Vádlimra akartam ülni, de erőtlenül a karjaiba borultam. -Jessi jól vagy?- Tartott karjaival.

-Igen!- Feleltem alig hallhatóan. -Újra!- Fel akartam állni, de ő megfogott.

-Pihenj!- Fürkészte arcomat.

-Rendben.- Segített felállni, és vissza vitt a kocsi árnyékába. Leültetett, ezt végül adott egy palack vizet. -Köszi!- Leült mellém.

-Nagyon ügyes voltál! Legalább hetven méterre repítetted.- Mesélte büszkén.

-Igen?- Néztem a távolba, a szikla irányába.

-Megfelelő mennyiségű gyakorlással, legyőzhetetlen leszel!- Megsimogatta a hátamat, én pedig mosolyogva pillantottam arcára, ahogy nézett a cél tárgy felé.

Egy fél óra pihenés után, tovább gyakoroltunk. Párszor földet fogtam, de nem adtam fel! Újra meg újra és újra csináltam. Éreztem hogy nagyon elfáradtam, de az már biztos, hogy egyre jobban ment! Na és amiben még biztosabb voltam, az pedig nem más volt, mint hogy Alexander a nyomomba sem érhet!

Majdnem négy óra gyakorlás után, vissza vezettünk hozzánk.
-Be jössz egy üdítőre, vagy valamire?- Kérdeztem mosolyogva, az anyósülésen ülve.

-Hát már nagyon késő van, és még sokat kell hazáig vezetem!- Utasított vissza szomorúan. -De legközelebb nagyon szívesen!- Mosolygott rám.

-Rendben!- Egy pici csalódott mosoly kúszott arcomra. -Akkor jó éjszakát!-

-Neked is!- Kiszálltam félig az autóból. -Jessi!- Szólt utánam, végül vissza pillantottam rá. -Soha ne add fel! Hidd el, sokra fogod még vinni!- Odahajolt hozzám, és az arcomra nyomott egy puszit. Annyira jól esett, hogy az már félelmetes!

-Jó éjszakád Damian!- Mosolyra húztam ajkaim.

-Jó éjt!- Amint elköszönt, kiszálltam az autóból. Félre álltam hogy végignézzem, ahogy kihajt az udvarból. Gyújtást akart adni a motorra, de nem történt semmi. Próbálkozott még párszor, de a végeredmény ugyanaz lett. Ez valami jel akarna lenn? Kiszállt hogy megnézze a motorteret. -Ez nagyszerű!- Szólalt fel, én pedig odamentem hozzá. -Ebből önindító biztosíték csere lesz!- Fújtatott. Nem akartam, de véletlen kicsit elnevettem magamat. Számhoz kaptam a kezemet, ő pedig rám nézett felvont szemöldökkel. -Ez ilyen vicces?- Sóhajtott.