Nehéz

1.

A plafont bámultam már egy órája és az álmomra gondoltam mikor megszólalt az ébresztőórám. Micsoda egy idétlen álom volt, semmi értelmét nem láttam, ahogy visszagondoltam rá. Na persze még éjjel is ez a nyomorult iskola dolog kísértett, de a legnagyobb vicc az volt benne hogy az álmomban boldog voltam, népszerű, örültek nekem. Na igen, a valóság gyakran elég kiábrándító tud lenni, ugyanis ebből az álmomból semmi nem igaz. Másfél éve egyáltalán nem ez a jellemző az életemre, főleg, hogy azóta nem is jártam az iskola közelében sem. Fogalmam sincs ki az, aki még ott van a suliban, akár tanár, akár osztálytárs, és vajon akik ott vannak, mit gondolhatnak rólam. Bár miért is érdekel ez engem, eddig sem foglalkoztatott mit beszélnek vagy gondolnak mások.

Az órára pillantva rájöttem, hogy ki kell másznom az ágyból, mert még a végén elkések. Ahogy felültem és lehunytam szemem anya mosolyát láttam magam előtt, ahogy régen ő ébresztett az első iskola napon, palacsintával és kakaóval, és ezt soha többé nem élem már át.

Az erkélyhez sétálva elgondolkodtam, majd lehajtottam a fejem és elhúztam a sötétítő függönyt. A nap sugarai élesen csapódtak szemembe így rögtön el is fordítottam a fejem majd sóhajtottam és hátat fordítva a madarak csicsergésének, a nap ragyogásának a fürdőbe sétálva elkezdtem felkészülni a napra.

- Jó reggelt- mosolygott rám Peter mikor a konyhába léptem. Először csak ránéztem majd szemem forgatva lehuppantam.

- Neked is - motyogtam majd megfogtam a kávés bögrémet, ami már ott várt.

- Hogy vagy? Hogy aludtál kis csillag?- fordult felém érdeklődve.

- Keveset, nem aludtam jól, nem volt semmi kedvem felkelni.

- Biztosan az izgalom miatt, hiszen egy éve nem jártál a sulidban, biztosan fura lesz újra ott lenni.

- Borzalmas lesz ott lenni, én nem is értem miért kell ez, miért nem fejezhetem be az iskolát magántanulóként, hisz láthattad, hogy jól megy, levizsgáztam mindenből, az eredményeim jobbak lettek, mint azoknak, akik nap, mint nap bejártak a suliba - nyögtem fel kínomban majd a bögrét a mosogatóba tettem. El nem tudom képzelni honnan jött ez a fantasztikus ötlet, hogy visszaküldjön.

- Gracie... Szükséged van arra, hogy társaságban legyél, talán segít a gyógyulásban - támaszkodott meg a konyhapultban. Ahogy rám nézett könnybe lábadtak szemeim, nem akartam bemenni, nem akartam újra találkozni velük, még ha nem is ők a szenvedéseim fő forrása – Szeretném, ha rendbe jönnél.

- És mi van, ha csak rosszabbodik az állapotom? Arra nem is gondoltál, hogy már csak attól sem lesz jó, ha én nem akarom ezt?

- Akkor majd újra tárgyaljuk ezt a suli dolgot, de azt akarom, hogy megpróbáld. Tudom, nehéz oda vissza menned, de meg kell tenned.

- Nem tudom, hogy leszek rá képes, odamenni, besétálni abba az épületbe.

- Elviszlek, és végig ott állok majd, amíg bemész - mondta halkan, és bár nem akartam neki mondani, de mindez olyan, mint hallottnak a csók, mit sem segít majd.

- Hiányzik anya - böktem ki mire bólintott.

- Tudom, nekem is – fogta meg a kezem – Ő biztosan tudta volna, mit kell mondania, nekem sokszor fogalmam sincs, mivel tudnálak feldobni, vagy csak egy mosolyt előcsalni. Tudom, hogy rettentő béna vagyok ebben a nevelés dologban, de köszönöm, hogy segítesz és megkönnyíted a dolgom.

- Ezt azért nem mondanám - mondtam váll rándítva.

- Na jó, lehetne rosszabb is - mosolygott mire én is felfelé görbítettem ajkaimat.