Nehéz

42.

Grace szemszög

A szombati tanulás jól sikerült, vagyis fogalmazzunk úgy, hogy ugyan nem tanultunk túl sokat, de cserébe régóta először éreztem igazán felszabadultnak és jókedvűnek magam. Mark rendesen viselkedett, nem nyomult rám, nem erőszakoskodott, még csak a kezem sem fogta meg, holott tudom, hogy azért ő többet szeretne tőlem kapni a barátságomnál. Na persze azt is tudja, hogy én hogy érzek, és ha nem is Adam miatt, de úgy általánosságban nem nagyon akarok magam mellé senkit. Vasárnap otthon voltam, pihentem, naplót írtam majd viszonylag korán le is feküdtem mert a mai napom nagy nap volt.

Mint önkéntes tértem vissza abba a kórházba ahol engem is kezeltek. Mikor reggel az orvosom meglátott azt hitte vizsgálatra jöttem, aggódva pislogott rám, hogy miért nem hívtam, de aztán elmondtam neki, hogy miért is vagyok ott és nagyon örült nekem. Rögtön utána a büfébe mentünk és beszélgettünk egy sort. Elmondtam neki miért van ez az önkéntes munka, és láttam rajta, hogy elképed és kicsit meg is rázza... a napot ismerkedéssel töltöttem. Volt egy lány, akivel már korábban is találkoztam ott, először nem tudtam hová tenni, de aztán rájöttem, hogy kb. három éve egy kontrollon vártunk együtt.

Sokkoló volt most a kezelésen látni, beszélgettünk is kicsit. Elmondta hogy pár hónapja fedezett fel csomót a mellében, már nem küzd. Én kértem, hogy mégis próbálja meg, de aztán elmondta, hogy milyen áttéteket fedeztek fel nála és már csak megfogtam a kezét. A kezelés, már csak vegetálás neki. Sajnáltam és egyben meg is rémisztett mert ez a lány én is lehetnék, bármikor lehetek.

Mikor haza értem, csak ledőltem a kanapéra és feküdtem, tűnődtem, talán jobb is, hogy Adammel nem jutottunk messzebbre, igen, ismét elfogott a félelem hogy remélhetek-e, tervezhetek-e egyáltalán vagy inkább csak éljek a mának és ne álmodozzak...

Amire emlékszem, hogy sírva aludtam el. Hiányzott, hogy magához öleljen és megvigasztaljon, azt mondja, nem kell félnem, hogy ő vigyáz rám. Csak arra vágytam, hogy álomba ringasson.

Reggel égő szemekkel ébredtem, kivételesen rendesen sminkelnem kellett, hogy eltüntessem a karikákat és táskákat a szemem alól, de azt hiszem még így sem lett az igazi. Mark a kórházban várt az osztályon és mikor meglátott hunyorítani kezdett. Én próbáltam minden irányba fordulni, csak épp rá nem akartam nézni, de átlátott rajtam és megállítva arcomra csúsztatta kezét.

- Mi a baj Grace?

- Semmi, nincs semmi gond – nyögtem ki nagy nehezen. Így a szemébe hazudni.

- Nem, nem így nézel ki mikor minden rendben veled, tudom, mert szombaton láttam milyen vagy akkor - nézett szemembe – Szeretnél beszélni róla? – simogatta arcom.

- Csak, felkavart kicsit a tegnapi nap, találkoztam egy lánnyal akivel azelőtt már találkoztam, három éve mikor egy kontrollra jöttem.

- Ó és ő itt van most?

- Igen és talán nem is megy már haza és ezt borzalmas volt látni.

- Mert akár te is lehetnél, ugye?

- Pontosan, egyszerűen csak elgyengültem, elbizonytalanodtam. Már voltam olyan szinten hogy tervezgettem a jövőmet, családot akartam, gyereket akartam szülni, egy férjre vágytam, akivel megöregedhetek, de most, mindez szertefoszlott és a félelem maradt, a bizonytalanság, reménytelenség, és az érzés, hogy sosem élhetek, úgy ahogy azt korábban elképzeltem – néztem fel rá könnyeimmel küszködve mire nem szólt semmit csak magához ölelt.

- Jól van, bújj ide, ne félj Grace én hiszek benned, és azok alapján, amiket eddig megtudtam rólad, tudom, hogy te egy rettentő erős lány vagy, nem neked kell félni a ráktól, jobb, ha ő kerül el téged, mert kivégzed – simogatta hátam mire kínomban elnevettem magam.