Nehéz

7.

Grace szemszög

Miután bementem Peter rögtön letámadott a kérdéseivel, de én fél órát kértem tőle, hogy lezuhanyozhassak előtte mert borzalmasan éreztem már magam abban a ruhában, amiben másfél napja voltam, és az állapotom sem volt túl friss.

Ahogy elkészültem bejött a szobámba egy tányér sütivel és langyos tejjel és megbeszéltünk mindent. Ugyan nem mondtam mindent szó szerint el, például az együtt alvást is kihagytam, de ő elmondta, hogy egyáltalán nem örült ennek az akciómnak. Én türelmesen végig hallgattam, ahogy felelőtlennek titulálta a viselkedésem. Egy ideig csak néztem őt, majd elmosolyodtam. Azt hiszem nem értette miért teszem ezt miután épp kioktatott.

- Most miért nézel így?

- Felelőtlenség, ez volt az a szó, amit használtál, és amin mosolyogtam. A felelőtlenség az lett volna, ha hagyom, hogy abban az állapotban autóba üljön és felhajtson az autópályára. Peter, én megértem a gondolataidat, de te is értsd meg az enyémeket, én így éreztem helyesnek, és tudod látni mikor az édesanyja felébredt eszembe juttatta azt, hogy nekem esélyem sem volt még csak elköszönni sem anyáéktól. Az hogy láthattam őket együtt, kárpótolt az egész kényelmetlenségért és Mr. Taylor végig nagyon tisztelettudóan és figyelmesen bánt velem. Nem tolakodott nem nyomult rám, nem próbált meg közeledni hozzám. Ellenben úgy érzem, hogy régóta először a barátomnak tekinthetek valakit. El kell fogadnod, hogy felnőttem és időnként igenis hozok önállóan döntéseket, nem fogok veled vitatkozni ezekről. Ha én úgy tartom helyesnek, akkor úgy cselekszem. Neked ezt meg kell értened, te láttad min mentem keresztül mikor elveszítettem őket és tudod, hogy képtelen lettem volna egyedül elviselni azt a fájdalmat. Most pedig lepihennék, holnap majd beszélünk - mondtam mire csak bólintott és kiment.

Nem akartam megbántani, de néha túlságosan is szabályozni akar mindent, mintha egy kalitkában élnék. Való igaz, vannak esetek, mikor úgy érzem magam a legjobban, de vannak gondolataim, amelyek döntésekhez vezetnek, ez természetes, ideje neki is kicsit a saját életét élnie.

Vasárnap mikor készültem a hétfőre előhalásztam apa összes pulcsiját és kimostam, Peternek esélye se legyen többé megfosztani az én védő hálómtól. Délután csak álltam a fürdőben, levettem a felsőmet, egy melltartóban és melegítő nadrágban álltam a tükör előtt. A sebhelyeket néztem, a karomon, mellkasomon és derekamon, néha nagyon tudnak fájni, akkor kenegetem fájdalomcsillapító krémmel és veszek be rá tablettát, de csak kicsit segítenek.

- Fájnak a sebhelyek?- dugta be a fejét Peter mire odakaptam a fejem, kicsit megijedtem, nem hallottam, hogy bejött a szobámba. Mivel sokáig ő cserélte a kötéseket megtanultam a zavart leküzdeni, így nem voltam szégyenlős, legalábbis előtte, másnak nem mutogatnám magam, valójában még azt is mindig utáltam, ha a strandon bámultak.

- Kicsit - bólintottam.

- Fájdalomcsillapítóval bekented?

- Igen.

- Bocsánatot kérek a tegnapi miatt - kezdte el miközben megtámaszkodott az ajtóban - Hiba volt úgy beszélnem. Igazad volt, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy milyen volt kezdetben, még azelőtt hogy jobban lettél volna. Büszke vagyok rád Grace, amiért képes voltál kilépni a komfortzónádból és leküzdeni a félelmet, hogy a támasza lehess. Biztos nehéz lehetett.

- Az elején nagyon féltem, de furamód megnyugtatott, hogy ott van velem. Mintha nem is én lettem volna az ő támasza. Mikor a kápolnába utánam jött menekülni próbáltam, elakartam lökni magamtól, ahogy téged is, de nem eresztett el, ott tartott és úgy éreztem megoszthatom vele azt a fájdalmat, amit éreztem. Úgy érzem jó ember és bízom benne. Bízni szeretnék benne.