Nehéz

40.

Adam szemszög

Rengeteg erőt adott a beszélgetésünk, valahogy az egész életet sokkal szebbnek láttam. Kicsit elvesztettem a hitem magunkban, benne... borzalmasan hangzik, de így van. Azzal, hogy eltaszított magától és kérte, hogy tartsunk szünetet mintha a szívembe szúrt volna egy kést majd kihúzva azt lassan hagy elvérezni... Úgy éreztem magam, nem tudtam mi értelme az egésznek, megbántódtam, hiányzott, haragudtam rá, szerettem, vágytam rá, elítéltem, szántam... annyi minden járt a fejemben, olyan durva érzelmi kavalkádba kerültem, amiből nem tudtam kikecmeregni.

De mikor meghallottam a hangját, ahogy énekel nekem, mikor elmondta, hogy szüksége van rám, mintha kitisztult volna az eddig fekete égbolt és most újra reményekkel telve vágok neki ennek az útnak, sokkal erősebben. Kitartok mellette, mert ez a dolgom.

A suliban is könnyebb volt így végig vinni a napokat, Hugh is megjegyezte, hogy sokkal jobb színben vagyok, mikor Peterrel a szupermarketben összefutottunk ő is örvendezett. Beszéltünk pár percet, ő is megerősítette, hogy Grace már sokkal jobban érzi magát, tehát nem csak bennem akarta a lelket tartani. Beszélt a kezelésről, hogy miket csinál, szóba került Mark is, akiről Grace rengeteg jót mondott Peternek, így ő nem aggódik, hogy bármi baja esne. Én is megnyugodtam valahol, jó tudni, hogy vigyáznak rá.

Hétvégén Peter és Lisa New Yorkba mentek így Gingert átvittem magamhoz, elütöttük az időt, reggel és este is elsétáltunk a parkba és minden alkalommal legalább két órát voltunk ott. Amíg Ginger felfedezett én levezettem a feszültséget egy kis edzéssel.

Igyekeztem úgy neki indulni a következő hétnek, hogy ne legyen rajtam semmi rossz érzés vagy teher.

Vasárnap Peterék meséltek Graceről, elmondták, hogy a csütörtöki kezelésen már arról számolt be a pszichológusának, hogy nem zavarja az érintés. Az önkénteskedés során több esetben is fiúkkal kellett beszélgetnie, ugyan nem felnőtt férfiak, de a tinédzser, fiatal fiúk is zavarták. Sőt Peternek még a kezét is megfogta s nem csak egy pillanatra, ahogy nekem az előadás után, sokkal hosszabban, nem zavarta, hogy Peter rászorít, emiatt mondjuk jó sokat is sírtak, mert Peternek már nagyon hiányzott Grace közelsége, minden beszélgetésnél és találkozónál olyan idegennek érezte, mintha nem is ő lenne így ez nagyon feltöltötte most. Alig vártam már, hogy én is tapasztalhassam ezt.

Egész héten, tűkön ültem. Szerdán felhívott, mesélt a kórházról, hogy milyen jól megy ez az önkénteskedés. Ezúttal idősebb emberekkel volt, énekelt nekik, és beszélgettek, elvoltak ájulva tőle, amin nem csodálkozom.

Kicsit ugyan rossz volt hallgatni a lelkes élménybeszámolót, mert folyamatosan azon járt az agyam, hogy bár ott lehetnék és láthatnám ezeket, támogathatnám ebben az egészben.

Pénteken épp összepakoltam a táskámba mikor Annie megállt mellettem és rám vigyorgott.

- Mi a programod a hétvégére? Megint a kiskutyáddal sétálgatsz a parkban?

- Te honnan veszed ezt?

- Láttalak a múlt héten, cuki kutya.

- Kösz, Grace kutyája, én csak vigyázok rá néha mikor Peter és Lisa Gracehez megy – mondtam miközben pakoltam tovább.

- Vicces milyen jóban vagytok. Tudod Jackson beszélt velem, elmondta, hogy alaptalanul ne vádaskodjak. Jól kidumáltad magad.

- Annie, állj már le, kérlek, és hagyj békén, már ezt is kértem, nem?

- De, de nem érdekel, rajtad tartom a szemem.

- Csinálj, amit akarsz – fogtam meg a táskám és ott hagytam. A kocsimhoz érve bepakoltam a hátsó ülésre és már beakartam szállni mikor megláttam Jeremyt hogy hevesen integet. Megálltam így hát a kocsim mellett és megvártam.