Nehéz

32.

Reggel a kórházba beérve rögtön mentünk is Gracehez. Mivel a doki még nem volt bent az ügyeletessel és az ápolónőkkel tudtunk csak beszélni, de szerintük nem volt változás az éjjel. Többször is jártak bent nála, ellenőrizték az állapotát, de meg sem rezzent.

Aggódva ültem le mellé és fogtam meg a kezét. Ugyanolyan sápadt volt, a karjába infúzió kötve a kiszáradás ellen, még tegnap este felé kötötték rá az állapota miatt. Peter és Lisa a fotelban üldögéltek, míg én az arcát simogatva bámultam őt.

- Grace...- szólaltam meg halkan – Kicsim, ha hallasz engem, jól figyelj. Nem vagy egyedül, sosem leszel egyedül. Itt vagyunk veled és átsegítünk minden rossz dolgon. Segítünk neked meggyógyulni, felépülni. Nagyon szeretünk téged, kérlek, próbálj meg felébredni. Szükségünk van rád Grace – suttogtam a végét majd megtámasztva fejem szemem behunyva sóhajtottam. Próbáltam tartani magam, erős akartam maradni, de ez nem sikerült. Könnyeimet nyeldesve hajtottam fejem kezére.

- Adam, nyugi, fel fog ébredni, tudom – fogott Peter a vállamra.

- Igen, tudom – töröltem le arcom majd csak kifújtam bent tartott levegőt és felnéztem rá – Minden rendben lesz vele...

Grace szemszög

Elveszettnek éreztem magam, mintha egy sötét szoba sarkába dobtak volna. Nem tudom, hol vagyok és kivel, csak ürességet érzek. Olyan az egész, mint egy álom. Álmodom talán? Rémálom gyötör, ez lehet a magyarázat, ezért érzem magam eltiportnak és egy nagy semminek. A szívem hevesebben kezd dobogni, motyogást hallok. Mintha valaki hozzám beszélne, engem hívna. Mintha csak próbálna rábeszélni valamire. Egyre élesedik a hang, és egyre ismerősebb.

Ő az!

Az ő hangját hallom, talán épp az álmomból ébresztget? A sarokból kimászva, felemelve fejem mintha egy fénycsóva húzódna fölöttem, ami ahogy a távolba nézek egyre erősebb.

- Szükségünk van rád Grace – hallom újra hangját így elindulok, abba az irányba ahová a fény csík vezet. Hallak téged, de miért nem látlak, hogy alhatok ennyire mélyen, hogy zárhat be egy álom ennyire? – Fel fog ébredni, nyugi – jött az újabb megerősítés. Peter? Merre vagytok, miért nem talállak titeket?

A fény csík mentén megtorpantam. Karomon végig simítva futni kezdtem, érzem, ahogy simogat, érzem az érintését, látni akarom, látni akarom Adamet.

- Minden rendben lesz vele - ne engedj el Adam, segíts kijutnom, kérlek. Veled akarok lenni. Félek itt egyedül, olyan sötét van, beszélj még hozzám, meg akarlak találni, látni szeretnélek, ne hagyd abba, beszélj még – Grace erős lány, és tudom, hogy ezzel is meg tud birkózni – hallottam egész közelről így futni kezdtem. Gyorsan, ahogy a lábaim bírták, rohantam hozzá, a karjaiba, éreztem, hogy már köze vagyok, de akkor megtorpantam. – Szeretlek Kicsim - Éreztem, ahogy ajkaim bizseregnek, megcsókolt. Szemem behunyva viszonoztam a csókját...

Szemeimet kinyitva vakító fény zavarta meg szemem így rögtön be is csuktam azt. Próbáltam lassan csak résnyire nyitni és mikor már nem bántotta úgy a szememet akkor oldalra fordítottam a fejem és megláttam őt.

- Adam – suttogtam mire felnézett rám. Szemei vörösek voltak hirtelen odaugrott Peter és Lisa is.

- Grace – kiáltották mind majd Peter kiszaladt a szobából.

- Kicsim, felébredtél – simított végig arcomon Adam mire egy pillanatra nem értettem miért olyan nagydolog ez, de akkor körbe néztem és láttam, hogy egy kórházi szobában vagyok, a karomból cső lóg ki. Újra ránéztem és éreztem, hogy egyre hevesebben ver a szívem. Kezdett le esni a dolog – Minden rendben lesz, itt vagyok, Grace – hajolt közelebb mire szemeimből csordogálni kezdtek könnyeim. Elhagyatott voltam, fáztam, fájt mindenem, szenvedtem, és akkor meghallottam azt az idegen hangot.