Nehéz

29.

Grace szemszög

A szemem kinyitva elsőként a beszűrődő napfényt láttam meg. Fejem átfordítva elmosolyodtam mikor megláttam a mellettem szuszogó hercegemet. Oldalamra fordulva felemeltem kezem és végig simítottam arcán mire elmosolyodott.

- Jó reggelt – suttogtam füléhez hajolva – Hogy aludtál?

- Keveset.

- Nem azt kérdeztem mennyit, hanem hogy hogyan? – vigyorogtam.

- Ne szemtelenkedj, mert megjárod – nézett rám.

- Mi történhetne? – incselkedtem mire ráfogott derekamra és maga alá rántott.

- Na, te kis rosszaság, most legyen nagy a szád, hajrá – csikizett meg mire felnevettem.

- Hagyd abba, kérlek, Drágám, ne csináld – vihogtam miközben próbáltam eltolni, de ő erősebb volt így egy pillanat alatt kezeimet lefogva csókolt meg.

- Esélyed sincs ellenem.

- Na persze...- ráztam fejem.

- Cicám, amíg ilyen csikis vagy így lesz – simogatta arcom – Gyönyörű vagy.

- Biztosan, főleg így ébredés után, kócosan, nyúzottan, négy óra alvás után.

- Még ha nem is hiszed el, csodaszép vagy, számomra mindig. Ébredés után kócosan, ebéd közben jól fésülten, éjjel, szeretkezés közben teljesen ziláltan, mikor nem azzal foglalkozol, hogy hogy néz ki a hajad, hanem csak ránk koncentrálsz – csókolt meg gyengéden.

- Adam – öleltem át nyakát – Te vagy a legédesebb pasi a földön.

- Csak nem?! – grimaszolt mire már csak szemem forgattam.

- Felkellene kelnünk, vár a reggeli.

- Nem alhatnánk inkább még pár órát?

- Te megteheted, de nekem ma ebédet kell főznöm.

- Ó igaz, akkor segítek.

- Tényleg?

- Persze, gondoltad, hogy rád hagyok mindent, ez most Peter szabadnapja, mi majd pihenünk holnap meg amúgy is imádok veled főzni.

- Ezt örömmel hallom, mert én is nagyon élvezem a közös főzéseinket – bújtam ki alóla és a fürdőbe sétáltam. Megmostam az arcom hideg vízzel majd hajam kezdtem fésülni. A tükörben néztem a mozdulataimat mikor beállt mellém és a mosdókagylóban megtámaszkodva nézett engem a tükörben. - Miért nézel így rám?

- Hogyan?

- Nem is tudom, nem néztél még ennyire... elmerengve – fordultam felé mire kivette kezemből a hajkefét és átkarolta derekam. Mellkasára csúsztatva kezem éreztem milyen hevesen ver a szíve, nem tudtam mi van vele – Adam... - simítottam végig arcán mire kezemet megfogva megállította és lehunyta a szemét.

- Csak boldog vagyok veled, ennyi az egész, talán még sosem voltam ennyire boldog. Mióta az életem része vagy elégedett vagyok magammal, az életemmel, úgy érzem, soha többé nem leszek egyedül, mert te vagy nekem.

- Ó Adam – öleltem át derekát szorosan, fejem mellkasán pihentettem, hallgattam, ahogy ver a szíve, és ahogy körém fonta karjait lehunytam szemem. – Néha úgy érzem, nem érdemellek meg téged – suttogtam.

- Üdv klubban, én ugyanezt szoktam gondolni csak fordítva, hogy érdemeltelek ki téged?

- Úgy, hogy te egy csodás ember vagy, ebben biztos vagyok, mióta ismerlek – néztem fel rá. Csak mosolygott. Imádom, mikor mosolyog, akkor mindig jobb kedvem lesz nekem is, olyan mintha varázs ereje lenne, talán a mosolyába szerettem bele, és a hangjába, az igéző kék szemeibe, az erős karjaiba. Mikor először magához ölelt úgy éreztem senki nem bánthat, hogy biztonságban vagyok mellette, így került közel hozzám, minden apró érintés, mosoly, ölelés, bíztatás, mind erősítette bennem azt, hogy mellette kell lennem. Végig simítottam ajkain mire a válasz egy apró csók volt hüvelykujjamra majd felültetett a mosdókagylóra és gyengéden megcsókolt. Lábaimat combjai köré fontam, úgy húztam magamhoz, amit egyáltalán nem bánt, mert csak jobban húzott magához. Nem tudom meddig tart ez az őrült vágy, amit egymás iránt érzünk, de imádom ezt tapasztalni.