Nehéz

43.

Grace szemszög

A kanapén ülve, hozzábújva csak bámultam a semmibe. Mióta hazaértünk, szóval egy jó félórája ezt csinálom. Mark a karomat és hajamat simogatja, próbál nyugtatni, kisebb nagyobb sikerrel.

Mikor felnéztem rá elmosolyodott, mintha csak azt mondaná... hát ez vicces volt, csak az a baj, hogy nem volt az, sőt fájdalmas volt, ahogy elkapta a kezem és semmi érzés nem volt benne, ahogy szemembe nézett és mintha csak egy idegen lennék a számára. Mikor végig gondoltam belesajdult a szívem is. Nem, ez minden volt csak nem vicces.

- Az apukája haldoklik?

- Igen, a doki szerint néhány napja van hátra, remélem, még tudok előtte beszélni vele egyszer.

- Adam... dühösnek tűnt.

- Az volt, akkor tudta meg, hogy én végig tudtam az apja betegségéről, neki csak ma mondta el telefonban, mikor behívta magához. Azt mondta becsaptam, hazudtam neki, pedig csak megígértem Ethannek, hogy nem mondom el. Tudtam végig, hogy nem helyes, de nem szeghettem meg a neki tett ígéretet, és Adam, elárulva érzi most magát. Azt hiszem nem így képzeltem az első találkozást, bár azt hittem, hogy legkorábban a suliban találkozunk, vagy a végzős bálon, talán akkor nem így alakult volna a kommunikációnk.

- Hangosak voltatok.

- Tudom, vagyis sejtettem, de nem bírtam elviselni a vádaskodását, még hogy én szegtem meg az ígéretem és csaptam be őt, én feküdtem össze rögtön veled mikor idejöttem. Ő hagyott magamra, és úgy tesz, mintha én lennék a gonosz, aki fájdalmat okozott neki.

- Máshogy látja a történteket ezek szerint.

- Nem kicsit – ráztam meg a fejem.

- Tudom, hogy ez nagyon fájt neked.

- Igen, de igyekszem túllépni rajta. Köszönöm, hogy velem vagy.

- Ez természetes, ne butáskodj Grace.

- Jó hogy nem vagyok egyedül most – néztem szemébe mire elmosolyodott és végig simított arcomon.

- Addig maradok, amíg csak szeretnéd.

- Maradnál éjszakára is?- kérdeztem mire elkerekedtek szemei, azt hiszem erre nem számított – Vagyis, arra még biztosan nem állok készen, hogy lefeküdjek veled, de nagyon jó lenne, ha mellettem lennél.

- Maradok – bólintott majd gyengéden megcsókolt.

Reggel mikor felébredtem és megláttam az arcát eltűnődtem. Akarom én ezt az arcot látni reggelente, akarok mellette ébredni? Mark kétségkívül jó ember és meg is érdemli, hogy szeressék, de vajon ha bele is kezdenénk, meddig működne? Nem látom magam vele, tudom, hogy nem ő az igazi, így belekezdeni is félek, mert úgy érzem, hogy ha időszakosan jó is lenne, utána még nagyobb fájdalmat okoznánk egymásnak. Nézem, ahogy alszik, olyan nyugodt az arca, vajon miről álmodhat?

Talán bele sem tudnék szeretni, a tudat, hogy nem ő az igazi, megakadályozna ebben.

Kibújtam mellőle és a konyhába sétáltam. Bekapcsoltam a kávéfőzőt, és amíg elővettem két bögrét, a cukrot és tejet eltűnődtem. Adam volt az igazi? És ha igen miért lett vége? Miért hagyott el, miért nem tartotta be, amit ígért? Ha nem ő volt az igazi, ahogy akkor éreztem és nem is Mark, akkor mégis ki?

A kávét kitöltve belepakoltam a cukrot és töltöttem rá tejet majd bele kortyoltam.

- Jó reggelt – hallottam meg álmos hangját mire megfordultam.

- Neked is, főztem kávét, kérsz ugye?

- Természetesen, ez nem is kérdés.

- Hogy aludtál?