Nehéz

15.

Grace szemszög

A temető felé haladva a mécseseket szorongattam. Adam az útra koncentrált, nem akartam elvonni a figyelmét így is majdnem lépésben haladtunk, rengeteg hó leesett az éjjel, kis torlódás is kialakult a városközpontban így azon átkellett verekednünk magunkat. Az estére gondoltam, jobban mondva a hajnalra. Arra, ahogy megnyugtatott, nélküle ez nem ment volna, valószínűleg nem aludtam volna vissza. Megnyugtatott a közelsége, az érintése, ahogy simogatott, még ha először meg is ijedtem tőle, de abszolút betartotta a határokat, még ha gondolt is arra, hogy tovább megy, tiszteletben tartotta, hogy nekem mi az, ami bele fér. Ugyan nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy megcsókol, hogy milyen érzés lehet, ha csak abból indulok ki, ahogy az arcomat csókolta meg, és ahogy simogatta, biztosan az is olyan gyengéd és nem kapkodós tempóban halad. Éjjel elképzeltem, ahogy ajkai érintik az enyémet, azt hiszem végleg elvesztem, nincs visszaút. Ezután nem mondhatom neki, hogy ne találkozzunk többet, bár nem is akarom, nem is lehetne kivitelezni, de ha lehetne, sem bírnám. Megváltoztatott mindent és nem tudom, hogy mi sül ki belőle, de ami jelenleg van, az tetszik.

A temetőbe érve leparkolt az út szélén, közel anyáék sírjához. Miközben irányítgattam éreztem, hogy egyre feszültebb vagyok, de igyekeztem lenyugodni. Ahogy haladtam a sírhoz, minden méterrel egyre jobban fájt. Ősszel jártunk itt Peterrel, vagyis én akkor jöttem vele, talán ő mostanában is jött, de nem szólt róla, lehet csak védeni akart. Mikor megláttam a gránit táblákat megtorpantam. Csak néztem őket és éreztem, hogy hatalmas gombóc nő a torkomban. Fejemet megrázva sóhajtottam. Hihetetlen, hogy nincsenek velem. Mintha csak tegnap lett volna, hogy együtt töltöttük az estéket, hogy magukhoz öleltek és apával végig ökörködtük az estéket.

Éreztem, hogy Adam megfogja a kezem és picit rászorít. Felnéztem rá, erőt akartam belőle meríteni.

- Tudom, hogy fáj, de itt vagyok veled, nem vagy egyedül. Nem kell egyedül végig csinálnod – mondta halkan. Csak bólintottam és elindultam, végig kezét szorongattam és próbáltam egyenletesen lélegezni. Ahogy megálltunk a táblák előtt lesöpörtem róluk a havat - Sarah Anne és Jeremy Wilson. Milyen fiatalok voltak – suttogta.

- Igen, korai gyerek voltam, anya mindössze tizenkilenc éves volt, apa pedig húsz. Mikor kicsi voltam esti tagozaton szerzett diplomát és a nagyiéknál laktunk. Apa dolgozott és egyetemre járt, majd megcsinálta és ügyvéd lett. Pár hónappal később elköltözhettünk és onnantól már csak hárman voltunk.

- A nagyszüleid nem élnek már?

- Nem. Apa szülei autóbalesetben meghaltak, még mielőtt lediplomázhatott volna, anya szülei pedig mikor tizenkét éves voltam. Jobban mondva a nagyapám akkor, csontrákban, a nagyi pedig... állítólag belebetegedett a hiányába. Leépült és tüdőgyulladásban meghalt.

- Sajnálom – simogatta kézfejem.

- Köszönöm – pillantottam rá, de nagyon nehezen tudtam visszatartani a könnyeimet. – Nekem tényleg csak Peter van már, és őt nem veszíthetem el.

- Nem is fogod, ne félj. Ő itt lesz neked még nagyon sokáig.

- Anyáék is ezt mondták – pillantottam félre és letöröltem arcomat – Hogy mindig mellettem lesznek.

- Grace...

- Nem, ezt nem érted Adam neked ott az anyukád és az apukád, még ha nem is úgy tartjátok a kapcsolatot, de ha bármi problémád lenne, biztos vagyok benne, hogy számíthatnál rá. Az anyukáddal pedig példaértékű a kapcsolatod... de én nem érezhetem ezt többé és hiába tudom, hogy a szívemben élnek tovább, nem lesznek mellettem a legfontosabb eseményeken. Apa mindig azzal viccelődött, hogy ha egyszer valaki megkéri a kezem, akkor elviszi az illetőt egy túlélő táborba, ha az teljesíti, akkor boldogan vezet be a templomba és adja neki a kezem. Anya pedig mindig azt mondogatta, hogy alig várja, hogy együtt tervezgessük az esküvőt, hogy láthassa, ahogy lányból nővé érek és saját családom lesz. El akarta kényeztetni az unokáit és büszke nagymamaként vitte volna őket a játszótéren. Én ezeket sosem élhetem át és talán emiatt nem is akarom. Ha nem láthatják, és nem örülhetnek velem, talán nem akarom az egészet – ráztam fejem és elengedtem a kezét.