Nehéz

22.

Grace szemszög...

A pénteki nap csigalassúsággal telt. Az utolsó órán, mikor Adam fizika labort tartott én a zene teremben gyakoroltam Jeremyvel. Még nincs meg a végleges dal, amit előadunk, inkább csak válogatunk. Volt néhány ötletünk, azokat énekelgettük, hogy mennyire passzol egyáltalán hozzánk, de nekem valójában egyik sem tetszett. Nem akartam egy nagyon romantikus dalt énekelni, úgy gondoltam, hogy ha már egy ilyen alkalom, akkor közvetítsünk is valamit az emberek felé, legyen értelme a dalnak és ne nyáltól csöpögjön.

Jeremy mondta, hogy ha vannak ötleteim, szedjem össze őket és szerdán átnézzük, így egyből elkezdtem agyalni és rögtön eszembe jutott legalább öt dal, ami ugyan nem duett, de akár át is dolgozhatjuk kicsit, nem kell nekünk úgy előadni mintha a saját előadója énekelné.

Mikor kicsengettek Jeremy rögtön elment, én még össze pakoltam majd mikor mentem kifelé Paul csapódott mellém.

- Szia – köszönt mosolyogva, amit viszonoztam.

- Szia, mi újság?

- Csak megláttalak és gondoltam köszönök, kicsit be voltál zárkózva a napokban, mióta az az incidens történt Jackkel.

- Nos, igyekszem elkerülni a kínos szitukat, gondolom érted.

- Persze – mondta miközben sétáltunk a folyosón.

- Tudod, nem kell ám rám vigyáznod.

- Miről beszélsz?

- Csak ne érezd úgy, hogy megkell védened Jacktől. A múltkori épp elég volt, meg is sérülhettél volna.

- De nem történt baj.

- De tudjuk, hogy Jack nem adja fel olyan könnyen, ő megszerzi, amit akar.

- És pont ezért vagyok itt. Ne aggódj, nem kísérlek haza csak legalább itt a suliban, ha tudok segíteni, akkor megteszem - mondta mire bólintottam.

- Köszönöm Paul, ez nagyon rendes tőled. Jó fej srác vagy – mosolyogtam rá. Fura, de azelőtt soha nem beszéltünk, egy évvel ezelőtt a baleset előtt, talán kétszer, ha kommunikáltam Paullal, sosem tudtam milyen, bár túl sokat nem is töprengtem rajta. Rendes srác.

A suli elé kiérve megálltunk, vicces volt, mindketten automatikusan körbe néztünk mintha csak Jacket keresnénk, majd mikor egymásra néztünk elnevettük magunkat.

- Biztos ne kísérjelek el egy darabig?

- Nem, köszönöm, megleszek, de kedves tőled.

- Hát akkor majd hétfőn találkozunk, jó pihenést hétvégére.

- Neked is Paul – mondtam mire még egy darabig csak nézett majd végig simított bal karomon és ott hagyott. Egy kis fázis késéssel én is utamra indultam a másik irányba.

Adam szemszög

A tanáriba érve sóhajtottam, hosszú volt ez a hét és alig vártam, hogy vége legyen és vele lehessek, magamhoz ölelhessem a kanapén fekve. A telefonom rezgése jelezte, hogy hívásom van így kihalásztam zsebemből és mikor megláttam, hogy apa az kicsit meglepődtem.

- Szia, apa – szóltam bele.

- Szia, Adam, hogy vagy fiam?

- Jól, most lett vége az utolsó órámnak, lassan megyek haza – mondtam miközben pakoltam be táskámba.

- Mi a programod hétvégére?

- Semmi különös, miért?

- Hallottam, hogy van egy barátnőd, arra gondoltam össze ülhetnénk hármasban egy ebédre – mondta mire levegőt venni is elfelejtettem. Nem igazán fogtam fel, hogy ezt ő mondta, és hogy tényleg ezt mondta - Itt vagy még fiam?