Nehéz

59.

„ – Drágám, Beth felszállt a buszra, lassan nekünk is indulni kellene, elkészültél? – jött be ragyogó mosollyal az ajkain. Elképesztő, hogy tíz év után is megdobogtatja szívemet a mosolya.

- Igen, kész vagyok csak ellenőriztem, hogy mindenem megvan-e – álltam fel az ágyról és a táskámat megfogva indultam felé. – Gyönyörű vagy kedvesem – csókoltam meg.

- Ne hazudj ilyen szemtelenül.

- Grace, tíz éve annak, hogy megismertelek, de te mit sem változtál, a tekinteted ugyan azé a fiatal lányé, akit ott szeptemberben megismertem. És amíg egy tekinteteddel elvarázsolsz, engem nem érdekel semmi más. Elképesztő hogy már iskolás a mi kislányunk.

- Elkerülhetetlen volt, sajnos a mi kislányunk úgy nő, mint a gomba és nem sokára az ajtót csapkodja majd. A tegnapi nap után nagyon lelkes volt, már szerzett barátokat is.

- Igen, mesélte este mikor olvastunk. Olyan büszke vagyok rá.

- Tudom, én is, csodás kislány – simogatta vállam majd rám mosolygott – Izgulsz?

- Igen, ennyire látszik?

- Csak picit, de ne aggódj, ez az első napod iskolaigazgatóként, érthető. Nagyon jól fogod csinálni.

- Tényleg így gondolod?

- Biztos vagyok benne – csókolt meg gyengéden – Szeretlek Adam.

- Én is szeretlek téged életem. Tudod, mindig találok valami apróságot, ami miatt szeretem, hogy egy suliban dolgozunk, most például azért szeretem, mert a jelenléted megnyugtat majd így könnyebb lesz a kezdés.

- Támogatlak, tudod.

- Tudom és tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok emiatt.

- Annie tud kezdeni? – kérdezte apró mosollyal az ajkain.

- Igen, beszéltem vele, azt mondta eleget pihent a múlt évben, a kicsi bölcsibe megy már, ő pedig szeretne visszajönni.

- Szuper, akkor minden a régi lesz.

- Hiányoznak a kávézások? – vigyorogtam rá.

- Szó mi szó, jó volt néha csak kiülni, beszélgetni – nevette el magát.

- Grace, ma kereken tíz éve, hogy először megpillantottalak, remélem sok ilyen kerek évfordulónk lesz még.

- Biztos vagyok benne – simogatta az arcom – Induljunk drágám, az igazgató nem késhet az első napján..."

Szemem behunyva ültem a kedvenc foteljában és vissza emlékeztem az elmúlt harminchárom évre, ami tele volt csodás élménnyel és emlékkel. Próbáltam tartani magam és csak egy percre elképzelni, hogy még mindig velünk van és mellettem ül, fogja a kezem és együtt nézzük a nap lementét.

Egy hete már hogy elment, de még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy nincs többé, hogy nem látom reggelente a konyhában sürgölődni, nem dúdolgat főzés közben, nem fekszik mellém délutánonként. A ház üres lett, magányos, mint egy tömlöc, miközben bárhová nézek, látom őt. Látom és hallom a hangját, de többé nem érinthetem meg, csak az emlékeimben él milyen érzés volt mikor hozzám bújt és együtt néztük az esti show műsort és ő közben végig a kezem simogatta.

Már most őrülten hiányzik és fogalmam sincs, mihez kezdek majd ezután. Beth hazajött és velem volt végig az elmúlt napokban, de ez nem maradhat így, élnie kell az életét, nem ápolgathat engem. Ő erősebb, olyan, mint ő volt, mindenki gondját elbírja és még a sajátját is cipeli, segít, ahol tud és sosem vár érte viszonzást.