Nehéz

17.

Adam szemszög

Még csak hajnali hat óra, de már ébren vagyok, vagy talán el sem aludtam egészen. Egyszerűen képtelen vagyok aludni, folyamatosan pörög az agyam, annyira izgatott voltam és vagyok még mindig. Már legalább harmadjára rágtam át magam az estén, az érzéseimen, amit kivált belőlem a közelsége. Annyira vártam már, hogy megtörténjen, hogy érezhessem őt és nem csalódtam. Varázslatos volt az első csókunk, egyszerűen nem tudtam volna tökéletesebben elképzelni sem. Az egész este úgy alakult, ahogy reméltem, mindenki, akivel csak beszéltem áradozott milyen kedves lány, és mennyire illünk egymáshoz, elvarázsolt mindenkit, de ez várható is volt. Nem lehetnék büszkébb rá, és nem csak a ma esti teljesítménye miatt, amin átment az elmúlt hónapokban, a fejlődése, az, ahogy képessé vált arra, hogy közel engedjen magához és engedte, hogy hatással legyek rá...

És most itt fekszik mellettem, annyira szép, öröm ránézni mégis közben rettegek, hogy nem tart sokáig, vagy hogy alkalmunk sem lesz igazán elkezdeni. Hogy tudjuk legyűrni az elénk gördülő akadályokat? Az iskolát, Grace előtt ott az egész élet, bármit megtehet, főleg most, hogy egyre jobban van. Nem fogom én visszatartani, visszahúzni őt. Nem tehetem.

- Hány óra van?- suttogta.

- Még nagyon korán, aludj csak tovább – simítottam végig haján

- Hogy tudnék úgy aludni, hogy a fejedben lévő fogaskerekek itt zörögnek. Mi jár a fejedben?- kérdezte majd lassan kinyitotta a szemét és rám nézett.

- Csak azon gondolkodtam, hogy milyen szép vagy – öleltem szorosabban.

- És még?

- Hogy milyen boldog vagyok.

- És még? – kérdezte miközben arcomhoz ért.

- Hogy mennyire rettegek.

- Mitől félsz?

- Hogy holnaptól újra Mr Taylor és Miss Wilson leszünk és bár tudom, hogy erre kicsi az esély, de eltávolodunk. Nagyon félek ettől, nem akarom, hogy az iskola miatt ne láthassalak.

- Igaz, ami igaz a megnevezéseken módosítanunk kell, hiszen néznének furán, ha a suliban úgy szólítanálak, hogy Adam vagy drágám, vagy édesem, de hogy eltávolodunk egy kicsit túlzás, miért lenne így, hisz ez azelőtt sem volt gond. Ugyanúgy találkoztunk, beszélgettünk.

- Nem tudom megtudom-e játszani magam. Úgy tenni, hogy csak a tanárod vagyok, miközben megveszek azért, hogy megérinthesselek – simogattam haját hátra – Ha most Jack hozzád érne egy ujjal is, biztosan kitekerném a nyakát, nem bírnám magam visszafogni – mondtam mire megfogta kezem és arca elkomolyodott.

- Nem tehetsz olyat, ami veszélyezteti az állásod, soha nem bocsátanám meg magamnak.

- Én meg azt nem bocsátanám meg magamnak, ha nem védenélek meg attól a kis féregtől. Mert legyen most bármilyen visszafogott egészen addig lesz ilyen, míg meg nem unja a visszautasításokat és utána nem fogja érdekelni, mit tesz, és kinek okoz fájdalmat, ahogy azelőtt sem érdekelte.

- És mi van, ha sikerül tényleg megváltoznia?

- Ne haragudj, de én nem hiszek ebben, de nem is csak ő a gond, hogy tudok majd úgy nézni rád, hogy ne legyen egyértelmű, mit érzek irántad? – kérdeztem mire elgondolkodott.

- Adam, gondolod hiba volt?

- Micsoda?

- Az, hogy hagytuk idáig fajulni ezt a dolgot?

- Az érzéseit nem tudja szabályozni az ember, én az eszemmel sokáig próbáltam ezt elhitetni, hogy nem helyes, de a szívemet nem érdekelte, akárhányszor a közelembe kerültél majd kiugrott annyira izgatottá váltam. Ezt nem tudod irányítani bármennyire is szeretnéd, és ezt te tudod a legjobban. Hisz meddig próbáltad tartani a falakat, tartani a távolságot és láthattad, az érzések, a vágyak felül írták az akaratodat.