Nehéz

20.

Grace szemszög

A hétvége gyorsan eltelt. Azután, hogy Adam haza ment szinte végig Peterrel voltam, illetve volt, amikor Lisa is csatlakozott hozzánk. Mozi estet tartottunk, társasoztunk és Lisával sokat beszélgettünk mikor Peter mással foglalkozott. Vasárnap Lisa nálunk maradt estére is, így láthatta mikor készülődöm a hétfőre, pakoltam elő a ruháimat, amit felvenni szándékoztam.

- Ez mi?- vette kezébe a nagy melegítőt.

- Az apáé volt, abban szoktam suliba járni.

- Komolyan? Nem szűk rád egy kicsit mellben?- kérdezte mire elmosolyodtam – Miért takargatod magad?

- Jobb szeretek eltűnni.

- És miért?

- Egyszerűbb úgy az élet.

- Mármint ha nincsenek emberi kapcsolataid? Igen, meglehet, de magányosabb is, nem?

- Talán igen.

- De most már nem vagy magányos, már nem vagy egyedül, ott van neked Adam. Szerintem ő is örülne, ha azt látná, hogy jól vagy.

- Nem tudom – néztem a kezében lévő pulcsit.

- Figyelj csak, mit szólnál, ha elraknám pár napra ezt a pulcsit, és ha nem tudod nélküle végig csinálni, akkor vissza adom, de legalább próbáld meg. Olyan csinos ruháid vannak, és te is nagyon csinos vagy, ne rejtegesd.

- Jól van, de ha kérem, vissza adod ugye?

- Hát persze.

- Oké - bólintottam majd elővettem helyette egy kék blúzt.

- Grace... - szólított meg mire rá néztem – Büszke vagyok rád.

- Köszönöm, ennek örülök.

- És ő is büszke lesz rád – simogatta hátam mire elmosolyodtam.

- Remélem.

Nehéz volt reggel lelkesen kimásznom az ágyból. Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy ha még csak messziről is, de láthatom őt. Peter finom reggelit készített nekem, aminek nagy részét meg is ettem, de olyan görcsben volt a gyomrom, hogy úgy éreztem vissza is jön. Nehéz volt ezt palástolni és Peter szerintem észre is vette, bár betudta a szokásos iskola miatti szorongásnak.

Mikor elindultunk a suliba idegesen babráltam az ujjaimmal, vagy épp ami a kezem ügyébe került.

- Mikor New Yorkba vezettél milyen volt? - kérdezte hirtelen mire ránéztem.

- Nos, fura, kicsit féltem elindulni. Azelőtt utoljára a nyaralás előtt vezettem. Utána nem voltam rá képes.

- Miért nem?

- Mert nem tudtam beülni anya kocsijába. Azelőtt mindig azzal mentem mindenhová, anya nem nagyon használta, de miután haza hoztál, képtelen voltam beleülni.

- És még most sem tudnál?

- Nem tudom.

- Csak mert rengeteget javult az állapotod és szerintem újra használhatnád. Nem azért mert nem viszlek én szívesen, de azt hiszem neked is kényelmesebb lenne, nagyobb szabad teret adna neked. De főleg, mert úgy látom, készen állsz rá.

- Talán majd megpróbálom, a hétvégén.

- Ott leszek én is. Vigyázok rád.

- Jól van – néztem rá majd újra az utat bámultam. Hiányzott apa pulcsija, mikor abban voltam úgy éreztem van rajtam egy láthatatlan pajzs.