Nehéz

14.

Adam szemszög

A hóból felkelve, nevetgélve betántorogtunk a házba és ledobáltuk a kabátot és csizmát. Jó volt megszabadulni a vizes holmiktól, de mivel azokra még ma szükség lesz be raktam egy gyors szárításra. Grace ott állt az ajtóban és engem figyelt, úgy éreztem minden mozdulatomat elemzi. Mikor ránéztem és találkozott tekintetünk kiegyenesedtem, de nem mozdultam, olyan más volt a tekintete, nem tudtam megfejteni, pedig bármit megadtam volna, hogy tudjam, mire gondol abban a pillanatban. De nem közölte velem, helyette csak elmosolyodott majd ott hagyott. Mikor utána mentem épp leült a kanapéra, haját hátra dobta majd arcát tapogatta.

- Minden rendben?- ültem mellé. Rám nézett csillogó szemeivel és bólintott.

- Csak az egyik golyó telibe talált, sajog picit az arcom. Nem nagy dolog – legyintett.

- Ne haragudj, megnézem, mutasd – fordítottam arcát felém. Való igaz, hogy szép piros folt mutatta, hol találtam el – Szegénykém, remélem, gyorsan elmúlik.

- Nem haltam bele, különben is, én kevertem magamnak a bajt – kacagta el magát majd szemembe nézett. A nevetés alább hagyott, szemét lehunyva sóhajtott. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen reakciót tudok kiváltani belőle, mintha csak álmodnék. kezét felemelte és arcán pihenő kezemet kezdte simogatni. – Ez jól esik, nem sajog annyira, ne húzd el a kezed.

- Eszemben sem volt - ültem közelebb mire riadtságnak legapróbb jelét sem mutatta. Csak végig mérte arcomat majd elmosolyodott és lesütötte szemeit. Élvezte, hogy megérintem, hogy cirógatom az arcát – Gyönyörű vagy Grace – suttogtam mire rám nézett – Boldog vagyok mikor mellettem vagy.

- Adam... Zavarba hozol – fordult volna el, de nem hagytam, már nem mondtam semmit csak adtam arcára egy gyengéd csókot majd elhúzódtam. Némán nézett rám majd a kanapé háttámlájának támaszkodott és figyelt engem csillogó szemekkel. Szeretném, ha érezné mennyit jelent nekem, de le sem rohanhatom az érzéseimmel, arra nem áll készen, legalábbis szerintem, de talán alábecsülöm őt. Viszont ha magamban tartom, sem vagyunk előrébb, joga van tudni, nem hiheti azt, hogy továbbra is csak, mint jó barát akarok mellette lenni, mert ezzel becsapom őt is, magamat is. Annyira nehéz ez az egész, mert úgy érzem elég egy rossz lépés és mindennek vége, minden, amit felépítettem, felépítettünk közösen, a bizalom odavész, és ezt nem akarom. – Talán jobb, ha most haza megyek, későre jár – mondta halkan.

- Természetesen, ha ezt szeretnéd, a szárítás mindjárt kész és haza viszlek.

- Köszönöm szépen – hajtotta hátra fejét és sóhajtott.

- Grace...

- Igen?- nézett rám.

- Nem azért akarsz elmenni, mert adtam azt a puszit az arcodra, ugye?

- Meglepett ugyan, de nem.

- Tényleg? Nem úgy tűntél, mint aki meglepődik.

- Mert jól esett – tette hozzá majd haját kezdte el babrálni. Már megfigyeltem, hogy mindig ezt csinálja, ha zavarban van.

- Nem zavart? – kérdeztem mire felsóhajtott.

- Nem tudom erre mi a jó válasz. Mióta itt ápolgattál sok minden megfordult a fejemben veled kapcsolatban.

- Például?

- Én nem is tudom kifejezni ezeket. Olyan szinten fogalmam nincs erről az egészről, hogy még beszélni sem tudok róluk, képtelen vagyok megfogalmazni a gondolataimat, az érzéseimet.

- Próbáld meg, kérlek.

- Adam, te a tanárom vagy, azt hiszem ez a legfontosabb az egészben. Nem lenne szabad így nézned rám és nekem sem lenne szabad azt érezni amit, mikor így nézel, és nem lenne szabad arra vágynom, hogy így nézz és így érints meg. Tartanunk kellene a távolságot, ahogy egy normális tanár diák kapcsolatban teszik, ahogy a többiekkel is teszed.