Nehéz

11.

Adam szemszög

Ahogy ígértem anyának, vasárnap mentem érte, hogy hazavigyem a kórházból. Olyan makacs, nem hallgat sem rám, sem az orvosára. Mindkettőnk szerint kellene még egy hét nyugi bent a kórházban, de ő azt mondta, hogy otthon ugyanúgy tud feküdni, a gyógytornász kimegy házhoz és mivel a kutyák sincsenek ott, nem fog megszakadni. Tudom, hogy felesleges ilyenkor vitázni vele így nem is tettem. Csak felpakoltam a kórházban és haza fuvaroztam. Még előtte elmentem neki bevásárolni így a kocsiból már azt is felvittem neki, amíg ledőlt a kanapéra. Mikor visszaértem már a laptopja volt az ölében. Csak megráztam a fejem, képtelen megérteni, hogy feküdjön.

- Feküdtem egy hétig, reggeltől reggelig, elég volt. Az ülést sem tiltotta meg az orvos, csak ha tehetem, feküdjek. Ez a kanapé nem kényelmes, nem fekszem le.

- Akkor beviszlek a hálószobádba, ott jobb lesz majd.

- Fiam, ne akard, hogy elküldjelek...

- Borzalmas vagy anya.

- Tudom, inkább mesélj nekem arról a kislányról, Graceről. Hogy van?

- Hát, viszonylag jól, miért kérdezed?

- Hm... Nem is tudom – pillantott rám majd újra a gépén csinált valamit – Talán mert két héttel iskola kezdés után felhívtál és tanácsot kértél, hogy hogy kezeld. Két hónappal iskola kezdés után pedig elhoztad hozzám, a kórházba.

- Jobban mondva ő vitt engem hozzád, a kórházba.

- És a szombat reggel? Fiam, komplett hülyének gondolsz vagy esetleg vaknak? Egyik sem jellemző rám.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Csak hogy jól megértitek egymást.

- Barátok lettünk, ez minden. Kicsit kibújt a csigaházából és megnyílt nekem. Nagyon... szomorú az, ami vele történt és...

- Na jó, hantázz másnak. Fiam, egyenes leszek veled, mint mindig. Tudod, mit nézek most?

- Nem, mit?

- A kamera felvételeket.

- Miket?- pattantam fel – Neked be van kamerázva a lakás?

- Egyedülálló idős nő vagyok, még jó hogy.

- Csak viselkednél is úgy, néha olyan vagy, mint egy tini.

- Ülj csak ide mellém én kis szemtelen fiam. Nézd miket találtam - intett így odamentem. Elindította a felvételt, azt a részt mikor leülünk a zongorához – Ezt nem említetted.

- Nem volt fontos – mondtam váll rándítva, pedig nagyon is az volt, átélni mindenképp.

- Tényleg nem? Majdnem tíz éve, hogy nem hallottalak énekelni és zongorázni, hiába könyörögtem, nem voltál hajlandó rá, de ő rávett téged. Hogy sikerült neki?

- Csak úgy, hogy olyan makacs, mint te. Ti nagyon jól megértenétek egymást.

- Igen, szerintem is.

- A zongorázással egyébként nincs bajom, a suliban is játszottam már vele, illetve neki, de az éneklés... Nem tudtam neki nemet mondani. Nézz rá, nézz a képre, az az arc, a szemei, a mosolya. Jó volt vele énekelni, de csak vele, egyedül továbbra sem vagyok hajlandó – ráztam fejem mire csak mosolygott.

- Nahát, mit látok – bökött meg mire a képernyőt néztem. Meg van hogy aludtunk el. Beszélgetés közben a vállamra hajtotta fejét majd én sajátomat az ő fejére és elnyomott minket az álom. Anya kicsit felgyorsította a lejátszást, egy órával a bealvásunk után eldőlt a párnára én pedig automatikusan követtem és hozzá bújtam. Na jó, ezt kimagyarázni...- Nem mondtad, hogy együtt aludtatok.