Nehéz

12.

Grace szemszög

Suli után a boltokat jártam, mindig nálam volt a papírlap, amin a gyerekek méretei voltak. Vettem a ruhákat, Peter pedig cipelte őket utánam. Azt hiszem annyi ruhát és cipőt ritkán vesz egy ember egy helyen. A kislánynak volt a legegyszerűbb ő még nem olyan igényes, de a nagyobbaknak már azért nem árt, ha tetszik is, amit kapnak. Peter szerint ezzel nem kellene foglalkoznom, mert mindenképp örülni fognak neki, de engem izgatott ez a kérdés.

A következő hét az ételek beszerzésével telt. Attól függetlenül, hogy főleg a tartósabb ételeket akartam beszerezni igyekeztem figyelni arra, hogy egészségesek legyenek. A kicsinek több tálca bébiételt vettünk, tésztákat, szószokat, és fagyasztott krumplit, zöldséget, gyümölcsöt. A házban lesz egy mosókonyha ahová én a konyhában lévő hűtőn felül egy fagyasztószekrényt is helyeztettem Peterrel, hogy azt megtudjuk pakolni mindenféle finomsággal.

Péntekre találkozót beszéltem meg az alapítványtól néhány emberrel, ott volt Claire is. Elmeséltem nekik, hogy haladunk, majd rátértem arra, amiért találkozni akartam. A munka kérdése, Claire ezt két önkéntesre bízta, akik sikerrel találtak is munkát az anyukának egy kávézóban a konyhán. Napi nyolc órás munka, a gyerekek mellett könnyen végezhető és fizet annyira jól, hogy eltudja tartani biztonsággal a három gyermeket.

Az iskolából már csak egy hét volt a téli szünetig így ott sok mindent már nem csináltunk. Volt, hogy el is maradtak utolsó órák így azt mindet a zeneteremben töltöttem. Jack egyszer még oda is bemerészkedett, de rövid úton lezártam a beszélgetést, elküldtem. Néha azt gondolom jobb volt mikor fizikailag zaklatott, az nem volt annyira nyomasztó, mint a mostani akciói mikor csak bámul és bámul, bárhol járok vagy futunk össze, csak néz, vagy mikor váratlanul megtalál és újra és újra előadja, hogy mennyire sajnálja és reméli már megbocsátottam.

Apám mindig azt mondta, hogy kutyából nem lesz szalonna, és azt hiszem ez Jackre is igaz. Hiába nem bánt már, ez az állandó követése és sarokba szorítása ugyanolyan agresszív.

Még egy teljes hét, és utána két hétig nem kell az iskola közelébe sem mennem. Nem kell Jack nyomulása miatt aggódnom, nem kell úgy tennem, mintha erős lennék, miközben nem vagyok az. Egyre kevésbé érzem magam erősnek, úgy érzem, kezdek szétesni, ahogy haladunk előre a decemberben csak gyengülök. Próbálom elterelni a figyelmem ezzel a vásárolgatással, tervezem a gyerekeknek a meglepetéseket és azon gondolkodom, hogy Emily mit fog szólni majd a házhoz, mind ahhoz, amit kapnak. Olyankor, mindig izgatott leszek, és kicsit kizökkenek a depresszióból. A héten nem nagyon beszéltünk Adammel, valahogy vagy nem volt alkalmunk, maximum egy-két szót váltani, vagy teljesen elkerültük egymást. Na persze a múltkori telefonbeszélgetésünk sem könnyített a helyzeten. Akárhányszor csak ránézek, az a néhány szó jut eszembe. Nem akar elveszíteni engem. Mikor ezt mondta talán kicsit megijesztett először, bevallom, eszembe jutott, hogy többet nem beszélek vele, de erre nem lennék képes. Szeretek vele beszélni, segít, ha valakinek elmondhatom, mi nyomja a szívem, és mellette olyan könnyen elfeledkezem a problémáimról, a fájdalomról, ami a szívemet mardossa nap, mint nap, amitől folyamatosan úgy érzem, hogy egy vasmarok szorongatja.

A találkozó után haza mentem és egész délután a szobámban ültem. Peter hat körül bejött, hogy Lisával moziba mennek, van-e kedvem csatlakozni, de most nem volt, sokkal inkább beszélgettem volna Adammel, vagy csak ültem volna mellette, csak hogy a pozitív kisugárzása elkergesse a fájdalmamat.

A falra meredve lehunytam szemem és sóhajtottam mikor kettőt csipogott telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett.

„Szia, zavarlak most?" – jött a kérdés Adamtől, mintha csak megérezte volna, hogy rágondolok.