Halálfalót nevelni fájdalmas...

3.1K 154 2
                                    

Adrian erős szorítással fogta a karomat, miközben átrángatott egy másik terembe. A szoba nyirkos volt, de meglepően világos. Egy nagy kanapé, egy dohányzóasztal és pár könyvespolc kivételével azonban üresen állt, enyhe visszhangot okozva. A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy azt hittem menten meg fog állni és hideg verejték csillogott a homlokomon. 

- Remélem a szép kis buksidban már összeraktad a képet. - mondta szorosan tartva engem a szoba közepén. 

- Hogy egy aljas kis halálfaló vagy? - kérdeztem megvetően. - Azt hiszem sikerült felfognom, köszi. - biccentettem mosolyogva, mire a fiú hátra csavarta a karomat és a hátamnak feszítette azt. Éreztem, hogy a vállam roppan egy hatalmasat, de próbáltam minden feltörő hangot elfojtani magamban. 

- Kezdj el viselkedni, mielőtt kitöröm a karodat, Emilia. - suttogta a fülembe, én pedig nyeltem egy hatalmasat. 

- Engedd el. - szólalt meg mögöttünk egy rekedt hang. Azonnal felismertem Voldemort jellegzetes beszédét és hideg futott végig a gerincemen, de kivételesen az ő jelenlétének jobban örültem, mind Adrian szorításának.  - Távozhatsz... - legyintett a fiúnak, aki alázatos patkány módjára kisétált a szobából, magamra hagyva engem az apámmal. 

- Kedves fogadtatás. - jegyeztem meg csípősen. Nem tudom mi járt a fejemben, hiszen nem akartam még jobban magamra haragítani, de undorodtam ettől az egész szituációtól. Voldemort némán nézett végig rajtam, többször is elgondolkodás jeleit fedeztem fel arcán. Lassan elindult felém, hosszú és gyors léptekkel, majd lazán tartva a pálcáját, az állam alá nyúlt. 

- Vedd le a felsődet és fordulj meg. - közölte, nekem pedig majdnem kiesett a szemem a helyéről. 

-Mi van? - szaladt ki a számon és éreztem, hogy egész testemben remegni kezdek. Miért akarja, hogy levetkőzzek előtte? A saját apám akarna... 

- Emilia Merope Denem, csináld amit mondat. - felelte bennem pedig furcsa érzések kavarogtak. Ez az ember alapból is rémisztő, de a teljes nevem, az igazi teljes nevem használatától a szívem megállt egy pillanatra. Lassan megfordultam és elkezdtem felfelé húzni a szürke felsőmet. A hideg és nyirkos levegő megcsapta izzadt hátamat és enyhülésként hatott rám, ebben a feszült helyzetben. Kibújtattam a fejem a ruhámból és magam elé téve azt, próbáltam takarni a felső testemet. 

Voldemort hosszú, szinte karmokban végződő ujjai karcolva érintették a bőrt a hátamon. Azonban ujjai nem csináltak semmi mást, csak egy pontot vizsgáltak. A tűzfoltot a hátamon. Összeráncolt szemöldökkel kicsit oldalra fordítottam a fejem, hátha láthatom, vagy megérthetem, hogy mit csinál, de hiába. Ott álltam reszkető végtagokkal és vártam, hogy befejezze a vizsgálódást. 

- Tudod, Emilia... - mondta és elengedte a hátamat. Továbbra is szoborként álltam háttal neki, hiszen nem tett semmi utasítást arra vonatkozóan, hogy felöltözhetek, vagy megfordulhatok. - Nagy hasznomra leszel még a háború során. - mondta. Egy pillanatra összeugrott a gyomrom, majd mégis ellazultam, de nem tudom megmagyarázni miért. Aztán Voldemort újra megszólalt. - De előtte tiszteletet kell tanulnod. - beszélt szinte suttogva. Hirtelen mérhetetlen nagy fájdalom hasított végig a testemben, szétáradt az ereimben és görcsbe húzta az egész testemet. Lezuhantam a kőre és a körmömmel a saját bőrömbe vájva próbáltam kitépni magamból ezt az érzést. 

Draco nézőpontja: 

Velőtrázó sikoly töltötte be az otthonomat. A falak szinte megremegtek, én pedig egy pillanat alatt felismertem az ordításhoz tartozó hangot. A szívem kihagyott egy ütemet és szorosan lehunytam a szememet. 

- Mit műveltek vele? - kérdeztem és apám felé fordítottam a tekintetem. Tudtam, hogy egy szemernyi együttérzés sincs benne Emilia iránt, vagy éppen irántam, ezért csak remélni tudtam, hogy legalább elmondja min megy keresztül szegény lány.

- Megtanulja a leckét. Ahogy neked is kellene. - mondta és a szekrényhez sétált, elővéve egy már nagyon ismerős bőrszíjat. 

- Miért utálsz engem ennyire? - tettem fel a váratlan kérdést, ami még engem is meglepett. De hasonló érzelmeket válthattam ki belőle is, hiszen felvont szemöldökkel nézett rám. 

- Draco, ezt meg kell tennem. A Nagyúr... - kezdte. 

- Baromság! Születésem óta csak bántalmazol! Ezt nem foghatod rá senkire csak magadra... - feleltem idegesen, de próbáltam lenyugtatni magam, nehogy valami hülyeséget csináljak. 

- Nem érdekel hiszel-e nekem... Veszélybe sodortad az egész családunkat egy buta lány miatt! - mondta és a felém csapott a szíjjal. Éreztem, hogy a karomon felhasad a bőr, de az arcom meg se rezzent. 

- Ő nem holmi buta lány. - mondtam halkan, felbőszítve ezzel az apámat. Szemei hidegen pillantottak vissza rám és bennem is megingott egy pillanatra a bátorság. 

Újabb sikoly. Sokkal nagyobb mint az előző. Rettegve pillantottam az ajtóra és próbáltam kitalálni, vajon melyik szobába vihették. Hallom ahogy sír és szenved... Segítenem kell neki! Gondolkodás nélkül indultam meg az ajtó felé, hogy kitörjek ebből a pokolból és megmentsem az egyetlen embert aki fontos ezen a világon nekem. El tudunk tűnni innen és senki nem fog ránk találni... 

- Crucio! - hallottam apám magabiztos kiáltását és éreztem, ahogy a fájdalom hirtelen és hatalmas mértékkel lángol fel a testemben. Ne kiálts. Ne sírj. Draco erős vagy. 

Emilia nézőpontja: 

Még soha nem hánytam fájdalomtól. Soha. De most, az érzések amik bennem kavarogtak, az egyre nagyobb és elviselhetetlenebb kín, ami mintha soha nem akarna megszűnni... A végtagjaim lángoltak, a fejem majd' szét hasadt... És közben semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy Draco most biztos minden erejével próbál erősnek és törhetetlennek tűnni...

Számíthatsz rámWhere stories live. Discover now