Számíthatsz rám

Újra itt

Remegő lábakkal lépkedtem végig a peronon. Egyedül voltam, mivel a szüleimnek dolgoznia kellett és az az igazság, hogy rettegtem. A vonat mellett emberek százai búcsúzkodtak és nevetgéltek egymás mellett, miközben az én szemeim fel-alá járkáltak, ismerős arcok után kutatva. Három éve nem jártam ezen a helyen. Éppen befejeztem az első évemet, amikor a szüleim, Edmund és Isabelle Amerikában kaptak munkát, ezért mindent itt hagyva összecsomagoltunk és elköltöztünk. Két évig jártam az Ilvermorny, amerikai mágusiskolába és az igazság az, hogy imádtam minden pillanatát. Annyira más hely volt mint a Roxfort. A szokások, az emberek, a varázslatok...

Aztán újra költöznünk kellett, ugyanis a Chandler családra újra Londonban volt szükség. Anyám sok évvel ezelőtt egy olyan döntést hozott, ami megváltoztatta a családunk egész életét. Éveken keresztül sikeresen tartotta titokban ezt a dolgot és senki nem is feltételezné róla első ránézésre. De a harmadik évem utáni nyáron fájni kezdett az alkarja.

Apám sosem volt kibékülve a dologgal, de annyira szerette anyámat, hogy képtelen volt emiatt elhagyni őt. Azonban amikor anyám várandós lett velem, apám őrjöngött. Azt akarta szökjenek meg és anyám ne legyen többé halálfaló, ugyanis ez egyáltalán nem biztonságos élet egy kisbabának. Ez persze anyám életébe került volna, így hamar elvetették az ötletet. Már-már azt fontolgatták, hogy születésem után örökbe adnak, de akkor Voldemort eltűnt.

Az egész varázslóvilág egyszerre lélegzett fel, a szüleimmel együtt és pár hónap múlva megszülettem én, Emilia Chandler. A szüleim a legnagyobb szeretetben neveltek fel engem és amikor 8 éves lettem anyám nekem is színt vallott. A lelkemre kötötte, hogy soha ne beszéljek erről senkinek és soha nem követhetem el az ő hibáját. Akkor még nem teljesen tudtam felfogni mit is jelent ez az egész, de semmivel sem szerettem őt kevésbé.

Ám azon a nyáron minden megváltozott. Anyám arca egyre beesettebb lett, egyre kevesebbet járt haza és mindig feketét hordott. Apám egyre mérgesebbé és távolságtartóbbá vált anyámmal, én pedig nem tudtam másra gondolni, csak anyám őrizendő titkára.

-Emilia? – szólalt meg egy hang a hátam mögött. Azonnal megfordultam, de nem igazán ismertem fel az alakot, aki szólt hozzám.

- Igen? – kérdeztem vissza, hosszú világosbarna hajamat a fülem mögé tűrve. A vörös hajú fiú döbbenten nézett végig rajtam, majd pontosan olyan vörössé vált az arca mint a haja. És ekkor emlékek öntöttek el, majd szélesen elvigyorodtam.

- Te mégis hogy kerülsz ide? – kérdezte. – Ezer éve nem láttalak. – mondta szomorúan.

- Csak két éve, Ronald. Ne túlozz. – nevettem el magam és szorosan megöleltem a fiút. – Visszaköltöztünk a nyár végén. –

- Szent ég! Akkor megint velünk fogsz suliba járni? – öntötte el a lelkesedés.

- Nagyon úgy néz ki. – mosolyogtam rá vissza.

- A mindenit! Harry, Hermione, gyertek ide! – fordult hátra a fiú és elkiáltotta magát. Szürke szemeim közben akaratlanul is oldalra vándoroltak, hogy végigmérjem a tömeget. Tekintetem azonban megakadt egy magas, szőke és hihetetlenül jóképű fiún. Világos bőre szinte olyan volt mint a hó, szürkéskék szemei pedig leginkább a jégre hasonlítottak. Unottan bámult végig a tömegen, lazán nekidőlve az egyik oszlopnak. Próbáltam felidézni magamban ki is lehet ez a fiú, de az egyetlen hasonló alak egy pöffeszkedő, beképzelt kis terrorista volt, iszonyúan rosszul fésült hajjal.

- Az nem lehet. – suttogtam.

- Mit mondtál? – kérdezte Ron.

- Ki az a fiú? – böktem az orrommal a fiú felé, akihez azóta oda csapódott két hegyomlás fiú.

- Em, ne már! – nevetett. – Nem ismered fel a fiút, aki miatt büntetésbe kerültél már az első héten? – Ohh, igen. Tisztán emlékszem arra az incidensre.

- Most csak viccelsz ugye? Lehetetlen, hogy ő Draco Malfoy. – néztem rá újra és talán kicsit túl hangosan mondtam a nevét, ugyanis azonnal felém fordult és éles tekintettel méregetni kezdett. Mintha ő is próbálna nevet társítani az ismerős archoz, de végül feladta és elfordult. Meglehet, csak két évig voltam távol, de gyerekek vagyunk és olyan gyorsan változunk. Anyám mindig ezt mondja nekem, mikor hazamegyek a szünetekben. Olyan sokat és olyan gyorsan változtak a többiek is, hogy alig ismertem rájuk

- Szia Ron. Szia... - ért oda hozzánk Harry és Hermione, de amint megláttak engem, szájuk hatalmasra tágult.

- Meglepetés! – kiáltottam.

- Emilia , azt hittem sosem jössz már vissza. – ölelt meg Hermione, én pedig boldogan öleltem vissza, majd Harry felé fordultam.

- Azt hiszem a mardekár idén nagyon el fog verni minket kviddicsben. – mondta komolyan, de végül mind a ketten elnevettük magunkat és ölelésbe borultunk. Elsőben Harry engem tartott a legjobb seprű lovasnak és mindig hangoztatta, hogy csak velem lenne képes a mardekár valami eredményt felmutatni. Ellenben elsőben még nem játszhattam, így sosem tudtuk meg tényleg olyan jó vagyok-e.

- Nem tudok róla, hogy lenne nálunk felvétel. – szólalt meg mögöttünk egy lány. Mindannyian hátra fordultunk és farkasszemet néztünk a lánnyal, aki mellett ott állt Draco és a testőrei.

- Nem tudok róla, hogy bárki hozzád szólt volna. – vágtam vissza és megforgattam a szemem.

- Mit akar egyáltalán egy griffendéles a mardekár csapatában? – kérdezte az egyik hegyomlás. Ha jól emlékszem a nevére, Monstro.

- Ő nem griffendéles te vadbarom. – szólt rá Draco. – Csak szereti a selejtes barátokat. Igaz, Chandler? – nézett a szemembe a fiú. A testemet elöntötte a méreg és a forróság.

- Mert egy apakomplexusos, elkényeztetett seggfej mivel lenne jobb? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Ne beszélj így vele! – kiáltott rám a lány. Pansy Parkinson. Ugrott be hirtelen a lány neve, aki elsőben is teljesen a függője lett a mellette álló szőke fiúnak. Draco lassan végignézett rajtam, majd közelebb lépett hozzám. Igyekeztem egy helyben és nyugodtan maradni, de amint megéreztem a leheletét az arcomon, a lábaim remegni kezdtek.

- A szavaid a szívemig hatolnak. – játszotta a megbántottat, mire én is közelebb léptem hozzá. A szemében egy pillanatra meglepettség tükröződött, de gyorsan visszazökkent az eredeti szerepébe.

- Hagyd békén a barátaimat, Malfoy. – mondtam, majd megfordultam és karon ragadtam a többieket, hogy odébb menjünk.

- Te vagy az egyetlen jó fej és menő mardekáros a Földön. – mondta Harry.

- És nem kerülsz Draco bűvkörébe. – egészítette ki Hermione.

- A fenébe, láttátok az arcát?! Malfoy emberére akadt benned Em. – ámult Ron, mire elnevettem magam.

- Gyertek, szálljunk vonatra. Sok mindent be kell hoznunk. – mondtam, mire egyetértően bólintottak és leülve egy fülkébe azonnal mesélni kezdtünk egymásnak az évek történéseiről.